Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Németh Antal: Vörösmarty

kedvesebb és rettenetesebb, romantikusan nagyszerű világ közötti ellentétet. Ez a ribot-i értelemben vett diffluáló fantázia-típus sajátsága, ami által megnyilatkozásaiban, termékeiben átbillenti a hangsúlyt a magaformálta, dús, színes, forró atmoszférájú életre. Vörösmartyt nem elégíti ki a valóság-világ egyéni emberi életében sem. Ö nem Perczel Etelkát szereti, hanem azt a magaalkotta nő-alakot, akiből Hajna lett a Zalánban.

Vörösmartynak kell a „megszépítő messzeség", a testközelség lehetetlensége, a vágyban vergődés, a kielégítetlenség, mert mihelyt a valóság lép álmai helyébe, mihelyt beteljesülnek vágyai, összeomlik, szürke hamuvá porlad minden szépség. Innen van az, hogy Vörösmarty elsősorban a szerelmi vágy költője és neki, aki kozmikussá fokozza fel a szerelemérzést, nincs hangja a boldog, a beteljesült szerelem megéneklésére. Csajághy Laura megszűnik Múzsa lenni, amikor felesége lesz Vörösmartynak.

Ö egy más csillagon átélt, tisztultabb, mélyebb, intenzívebb élet homályos emlékeivel a tudata alatt, örök szimbóluma a több élet felé törő akaratnak, a több élet után érzett nosztalgiának . . .

★

Vörösmarty az áloméleten kívül sohasem kapta meg az egész magyar irodalom nagy szerencséjére — Perczel Etelkát. Az álomalak nem éghetett hamuvá és a valóságélmény nem akadályozhatta meg, hogy Hajna alakja lelkében megfoganjon. A végzetes gátlást azonban meg kellett indokolni. És Vörösmarty beteljesületlen szerelme reménytelenségét önkéntes I emondássá magasztosítja, heroikus lendülettel úgy magyarázza a Zalánban, hogy epikus hőssé nőtt önmaga, Ete, átérezve elhivatottságát, az egész magyarság érdekében lemond egyéni boldogságáról