Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Balla Borisz: Thornton Wilder

(Ilyennek kezdik ismerni Wille Cather-t is.) A Mark. Twain, Bret Harte, Jack London-i vonal régi Amerikája értetlenül bámulhat Wilderre, aki évezredek távlatával finom szemében, a belső arány és egy tökéletes művészi mérték klasszicitásával műveiben lép most fel az óceántúlon. A mai modern Amerika keserű modernjei, az önmagukat, társadalmukat és honfitársaikat szétmarcangoló realisták, a kommunista és végtelenül ellenszenves Dreiser, az anarchizmus felé erősen hajló Dós Pessos, aztán a Sherwood Andersonok és Hemingwayk Amerikája pedig nem monopolizálhatja csupán saját magának az ő „benfentes" körein túl a „nagy irodalmat" és a nemcsak egy kegyesen puritán és limonádéival szórakoztató „happy-end" irodalmat ismer a világ — mert ott van Thornton Wilder, aki nemes művészetével egymaga fölér sok „iránnyal". Pedig oly fiatal: harminchatéves. A Dós Pessos-ok zilált expresszionizmusa,a Dreiserek brutális, nehézkes, penetránsan ellenszenves naturalizmusa mellett ő képviseli az igazi modernséget. Nyugatot, az új spiritualizmust. Első nagy sikere, a Calaba — az első kalandozást jelenti, amellyel eljut Európa szívébe. Az első sikeres amerikai Wiking-út a kétezeréves szellem zárt birodalmába. A „Szent Lajos király útja" hozta meg Wilder számára a világsikert — minden művelt ember olvasta a szeretetnek ezt a messzi világrészek és emberi sorsok fölött lebegő kifejezését. De következő regénye, az Androsi lány, nem marad az előbbi mögött és azt fogja körülbelül jelenteni Wilder oeuvrejében, amit a „Soanai eretnek" a Gerhardt Hauptmannéban egy, az élet mélyei fölött vándorló szellemnek rövid, tökéletes és klasszikus mondatát a világ számára.

Erős lába van ma annak, aki az ő napi bajainak, egyéni válság-élményének, avagy a regionális hatásoknak korlátjain át tud lépni. Aki éppen ellenkezőleg: az általános érvényű törvényeket és a nagy távlatok kérdés-izgalmát a saját személyes élményeivé tudja álmodni. Thornton Wilder az utóbbiakból való. Soha annyi én-regény, mint máma, kicsinyes lírikus igazolás, világnézetekkel álcázott ön-probléma és feleselgetés, az írók a bennük felgyűlt életet csak ritkán próbálják mindenkire érvényes rendszerré szűrni, időtálló tanúlsággá — a művészi aszketizmus ritka, mint a fehér holló. Thornton Wilder nem az ő privát kávésbögréivel méri a tengert, műveiben ki tud szé