Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle. Janus Pannonius magyarul

„Hívő lélek nem lehet poéta" — vallotta. Kinevette a Rómába siető zarándokokat:

„Balga tömeg, sok a vám, ne rohanj vesztedbe vagy otthon Elkárhoztok-e mind? Senkisem üdvözül-e"

Nála jelentkezik először költői mértékkel a magyar táj élménye, a „Búcsú Váradtól" c. elégiában:

„A végtelen mezőket hó takarja s a zöld berekre is, hol lomb virított, most téli, zuzmarás lepel borul rá. A Kőrös szép, de jobb, ha indulunk tán, s a vén Dunánál vár már jó Urunk is; fel hát az útra, társaim siessünk! Folyón, mocsáron át gyerünk előre, a mély tavak fölött is jég feszül már, s hol imbolygó ladikján félt a gazda, most bátran jár-kel, hetvenkedve vágtat s rugdossa tán a holt hullámok élét! fel hát az útra, társaim, siessünk!"

S vannak képei, sorai, melyek tartósan megállítják -az embert. Azt írja kedveséhez:

„Lágy derekadra szeretnék kúszni, akár a borostyán, mely a fatörzsre tapad s el nem ereszti soha."

A „Békéért" írott epigrammájának sűrű, mozgalmas egyszerűsége felér a klasszikus epigrammákkal:

„Istenem, ó, ki nagyúr vagy az égben, a csillagokon túl, nézz le szelíden e csúf földre, hol őrületes harc, szomorúság dúlja a békét s csörgeti kardját Mars is amerre rohan. Pusztul az élet. Uram! Áldd meg e földet, Atyám, nyugalom kell végre a népnek, fájnak a harci sebek s oly szomorú a halál!"

Mátyással meghasonlott s menekülnie kellett, eközben érte a halál. Ez a vihar elég volt, hogy kidöntse. 1472 tavaszán halt meg, hosszú századok kellettek, hogy népe feléje forduljon. Érdemes volt feléje fordulnunk s most már: dolgozzuk fel s érdeme szerint fordítsuk le az egész magyar humanista irodalmat. A nemzetnek szüksége van minden értékére. Lelket kell öntenie kultúrájának „élőhalottjaiba" s így gyarapszik, gazdagodik igazán.

FÉJA GÉZA.