Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Török Sándor: Az emberek, akinek nincs illetősége

— Ne molesztáljon bennünket öreg, — mondta a ■fiatalember — a tanácsos úr megmondta mit kell csi­nálni, hát menjen Isten hírével — és, hogy a kövér jött, hátraszólt, — ez az az ember, akinek nincs illetőségi­je — és intett, hogy menjen. Ezen a délutánon egészen feltisztult a köd és az idő megszigorodott. Hóra állott, de nem tudott leesni a hidegtől s korán sötétedett és az ember már jóformán nem talált semmit a kupacokban és, ha volt is valami mellényulkált és egyik kupacról a másikra bukdácsolt, átcsoszogott a hídon és bandukolt végig a fasoron az üres pavillonok, a zárt cukrászda és a süket nyári ven­déglő között, elhagyta a főutat és balról az első ten­iszpályánál leült egy padra. Csak a szélére ült a padnak és a hátát sem támasz­totta meg, inkább úov előregörnyedt és a keze az ölébe lógott, úgy ült ott és zümmögött a fazék mód­jára, a régi fazék hangján dünnyögte eeeiii... aaaááá ... eee... — és tátott szájjal csinálta. Fel is nézett egyszer és látta, hogy az égen temérdek a csillag. És, ahogy nézte, egyre-egyre több lett és sokasodtak a teméntelen ragyogó csillagok... és rendre kiválasz­tott egyet... egyet, amelyik ott állott a kopasz akác­fa legfelső ága felett mindjárt — ott állott a csillag a legfényesebb, a legtündöklőbb mind között és csak nézte és, ahogy zümmögött, zümmögött, egyszer csak ...egvszer csak a csillag elkezdett visszazümmögni neki — eiőbb halkan — eeee, eeeeeiiiii — mondta a csillag az embernek, majd egyre erősebben, mélyeb­ben — ... eaaaáááá — szakasztott, mint a fazék, úgy zümmögött a csillag és az ember ültében a jobbját lassan felemelte és feléje nyúlt. És a csillagból akkor valami fehérféle szakadt elé, valami szürkés, fehér köd nyúlt elé, mint egy futó­szőnyeg úgy teregetődött ki s jött közelébb, végig a fényességes égen a fa felé... és odaért, hosszú, fehér szőnyeg... és akkor a zümmögés ott fennt, muzsikává zsongott át rendre, halkan, mint mikor na­gyon messze szépen játszanak hegedűkön és cimbal­mokon és a bőgő csak lágyan szól bele, apró víz­hangosakat brummogva, úgy olyanformán és akkor tisztára egy angyal lépett ki a csillagból. Még nagyon messze volt és lassan és nyugodtan jött és mégis ha­mar ideért, — ezen csodálkozott az ember, — ideért az angyal, olyan volt, mint egy nagyon szép fiatal fiú.

Next

/
Oldalképek
Tartalom