Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-06-01 / 6. szám - Kodolányi János: Lovagi szerelem
Másnap Don Quijote már jókor belépett a hivatalba és azzal a méltóságteljes magatartással és büszke öntudattal, amely olyan jellemző volt rá, az irodavezető kalauzolása mellett végigjárta a szobákat és bemutatkozott a kollégáknak. Maga az irodavezető kopaszfejű, kopottruháju, hajlongó úriember volt, látszott rajta, hogy a hivatali munka igazi szolgálatkész hivatalnokot nevelt belőle. Minden asztalnál bemutatta a lovagot s a lovag megismerkedett egy csomó ifjú emberrel és hölggyel, akik állandóan dohányoztak és szakszerű kifejezésekkel beszélgettek. A legbelső szobában sárga villanylámpák alatt szűrkeszakállas öreg úr dolgozott, a devizaosztály egyik tekintélye. Igen barátságosan fogta meg a lovag kezét s néhány szíves szót is intézett hozzá. A búsképű lovag meg is jegyezte magának ezt a derék embert s elhatározta, hogy alkalomadtán ki fogja őt tüntetni bizalmával kedvességéért. — Quijote úr a mi deviza-ügyeinkkel óhajt foglalkozni, — mondá ez a férfi. — Majd látni fogja, hogy itt minden a feje tetején áll s mégis a legszebb rendben folynak a dolgok. A szobákon olyan mozgással, mint valami félszegúszó hal, fejét félrebillentve s egyik kezét maga elé nyújtva, gyakran egy kis fekete úr cikázott át, arcán a legnagyobb aggodalom kifejezése ült s úgy ugrott be a küszöbön, mintha attól félne, hogy hátulról leütik. Bent a legbelső szoba mélyén trónolt az úgynevezett vezér, mint a dalai láma, csak görnyedt válla s két hegyes szúrós szeme látszott az íróasztal mögött. A lovagra rá sem hederített, amikor ide is bementek. A gépirónők egész serege állandóan csattogtatta az írógépeket s a nemes lovag gyakran azt hitte, hogy körülötte fegyvertáncot járnak. Tagadhatatlan, hogy a kisasszonyok rendkívül bájosak és szépszeműek voltak. Olyik fitymálva mérte végig a hosszú lovagot. Egy feketeszemű lány pláne gorombán nézte, amikor az irodavezető azt mondta, hogy ezután a kisasszony asztala a lovagé lesz s őnagysága egy másik szobában másik asztalhoz fog kerülni. — Tiltakozom ez ellen, Slégli úr! Kikérem magamnak! Végre szereztem egy jó asztalt s most elkergetnek innét egy ilyen alak kedvéért, — kiáltotta a lány és szikrázó szemmel méregette a lovagot. Don Quijote azzal a szelíd alázattal állott a leány előtt, amely az igazi férfit annyira jellemzi. Nagy szó-
