Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-01-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Zakár Marci küzködése

gattak. Megállottám köztük. Ahogy észrevették, egyszerre elhallgatott az óbégatás. Aztán se szóltak, csak valami súgás szaladozott köztük.

Erre elöntött a méreg és közévertem a hangommal a hallgatásnak.

— Mi

bajotok velem, he?!

— Semmi,

— szólongattak.

— Na

hát! — de csak nem gabalyodónk ki, hát azt mondom:

— Jó

van no, — oszt elmondtam a juhászokat nekik. Csiklandozta a hasukat, nevettek is neki meg ki is nőtt a becsületem közülök.

— Danoljónk,

a teremtésit, — mondok — majd én viszem. Rákezdtem, ők meg utánam. A Marisnak danoltam, azt, amit ő szeretett.

Csendesen odáig ballagtónk. Az ablakáig.

— No

ereggyetek, — mondom a fiúknak. Hát el is .mentek.

Nagy csendesség lett körültem. Csak valami kutya ugatta a holdvilágot, hosszan, elnyújtva, a felvégen. Szívódott a vérembe az éccaka. Eresztettem is, hogy szakadásig feszült a mejjem. A kapufának dőltem.

„Minden kis kapúban kettő, három..."

danoltam lassan, meg csendesen, aztán más egyéb ilyes nótákat is. És hogy nekiadtam magam a dalolásnak, észre se vettem, mag sé hallottam, hogy nyílik a házajtó. Az pedig kinyílott és kilépett rajta büszke Balog Péter, a Maris feleségetlen édesapja. Odagyött hozzám:

— Hordd

el magad, te hitvány — azzal sarkonfordult és megyen vissza a házba.

Engem megütött a szó, de hogy ö/regebb volt nálam, meg még a Maris édesapja, hát csak annyit .szóltam:

— Megálljon

kigyelmed.

Arra megfordult.

— Nincs

nekem veled semmi beszédem.

— De

nekem van kigyelmeddel, — szóltam kemény szóval.

— Mi

lehetne az?

— Hát

semmi, csak az, hogy én nem hagyom a Marist.

— Az

a te bajod.

— Bajom?

— kérdeztem fel, de bugyogott bennem a forróság, akár a kazánban.

— Az,

nem kellesz neki.

— Nem

kellek?

— De

nem ám.