Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Darkó István: Fekete szivárvány

keservesen és szépen énekel. Egyszerre egy hang, vékony asszonyi sípitás belekezdett az idegen szavú, de megszokott énekbe. Ezt az egyet mindig elénekelték magyarul is:

— Boldogasszony

Anyánk, régi nagy patrónánk ...

— Csend

— kiáltották többféléi is a fogadatlan hang felé.

A plébános felment a szószékre és sok mindent beszélt erről az énekről. Beszédje végén felszólította a férfiakat, hogy nyújtsa fel a kezét, aki az éneket ezentúl is el akarja énekelni. Senki sem nyújtotta fel. A pap után a tanító beszélt a szószékről és névszerint szólította fel az embereket a szavazásra. Nem, nem, nem, mondták a férfiak, ki hangosabban, ki halkabban.

A tanító végül az ő nevét is elkiáltotta:

— Gyurkó

Kovács.

Csodálkozva bámult a tanítóra. Sürgető arccal fordultak feléje az emberek. Az egyik oldalba lökte és rákiáltott:

— A

lazok képviseletében.

Frre magához tért és kinyögte:

— Nye.

Az emberek megint előre néztek. Gyurkó körülvizsgálódott és amikor senki sem figyelt rá, kilépett a templomból.

Gyorsan indult haza, nem törődve semmivel, amit a faluban láthatott.

Amikor a háborúban nehéz helyzetekbe került, akkor szorongott ilyenképpen, súlyos gondok között.

Nagy kaput nyitottak ki előtte és kötelességévé tették, hogy belépjen rajta. Gondolkozás nélkül megtette volna ezt, ha a kapun belül nem kellett volna haragudnia, gyűlölködnie, szitkozódnia.

Szaladni szeretett volna hazafelé. Otthon leülhet a füstös házban, a juhok szavát hallgathatja, megszámtálgathatja őket, csendes napi munkáját végezheti. Várhatja a havat, amelynek a Gyömbérig érkezését pontosan ki tudja számítani, attól a reggeltől kezdve, hogy a Tátra csúcsait fehérbe öltözötten pillantja meg.

A háborúban sok ellenséggel állott szemben. Lőtte és szúrta őket, de okos városi emberek parancsára tette s már nem is akart rá emlékezni. Azok az ellenségek idegen országokba való népek voltak, ellen