Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Képzőművészeti rovat - Sámán András: Ars Hungarica

getelt jelenség maradt a magyarság tehetségével, de­­sajátosságai nélkül. A nagybányaiak művészete, bár külföldről kapta az indító erőt, véget vetett ennek a hontalan-talajtalanságnak és kezdőpontjává vált egy már sok vonatkozásban magyar szellemiségnek és tra­díciónak. Sajnos, nem terebélyesedhetett teljessé, mert szétzilálták az európaszerte kísértő új stílus­szándékok. Ügy látszott ezidőtájt, hogy a nagybá­nyaiak is kénytelenek lesznek osztozni elődeik hatás­talan magányosságában, talán azzal a különbséggel, hogy azok egyéni elszigeteltségét az ő csoport-elszi­geteltségük váltotta fel. Képzőművészeti kultúránk fo­lyamatossága mintha ismét megrekedt volna. Azon­ban ma már tisztán látható, hogy az új generáció, melynek élén B erény Róbert, Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Derkovics Gyula, Egry József, F e r e n c z y Noémi, Medgyessy Ferenc, P á t z a y Pál és Szőnyi István állanak, mai műveikkel néha nyomatékosan, olykor pedig hajszálfinom erecskékkel kapcsolódnak Nagybányához. Nem képeik külső al­kata az összekötő kapocs, hanem magyar tradíciót kí­vánó hajlamuk, szellemi rögzítettségük és az az egy­értelműség, amelyet festészetüktől megkövetelnek. Hat-hét év előtt még szinte lehetetlen lett volna biztonsággal tájékozódni ama heves megnyilvánulá­sok között, amelyek a maavar képzőművészetet ellep­ték. Naturalista, impresszionista, kubista, expresszio­nista, novecentista áramlatok kavarogtak, erjedtek, fő­szerepe azonban a német expresszionizmusnak és a Picasso-Braque-Matisse iskolának jutott. Esz­tétikusok és művészettörténészek azon része, amelyet az élő művészet is érdekelt, egyaránt csak az össze­visszaságot látták és nem adatott meg nekik megpil­lantani a sok patakocska között azt a szélesebb medrű és erősebb sodrú folyamot, amelybe az előbbieknek torkolniok kellett. A nagybányaiak művészetét és je­lentőségét, koruk zajlását, a művészeti irodalom ki­tűnő munkákban örökítette meg (L y k a Károly, Pet­­rovics Elek, Réti István, Rózsa Miklós), utódaik­ról, résztanulmányokon kivül, alig áll s a dolgok ter­mészetéből kifolyólag alig is állhat, rendelkezésünkre érdemes anyag. Kállai Ernő „Új Magyar Piktúra" (1925) című könyve kissé túlkorán akart szintézist adni. Akkor íródott, amikor a ma legerősebb művészei épp válságban voltak s az idegen hatás a hazai impulzus­sal mérkőzött bennük. Kállai nem látta, nem is láthatta,.

Next

/
Oldalképek
Tartalom