Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-01-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Zakár Marci küzködése

— El.

— Az

nem szép dolog, szegény Maris.

— Mit

sajnálod.

— Sajnálom,

sajnálni való a lány mind.

— Aztán

miért?

— Maga

ne kérdezze.

— Én

kérdezhetem tőled, te faluszépe, — mondtam a selyemhangomon neki és megfogtam a kezét.

ö elhúzta, egy keveset el is taposott az oldalam mellől, úgy mondta:

— Ne

kérdezze, maga hitvány legény.

— Én-e?

— fortyant fel bennem az indulat.

— Maga

— .... komisz! — keményen kimondta.

Erre már nem lehet szavam, derékon kaptam, hogy beléfojtom a nyelvelést. De Julis, mintha rákészült volna, hirtelen kiszakadt a kezem közül, még arra is akadt ráérő ideje, hogy keményen képen törüljön a tenyerével. ; |

Úgy gyött rám az egész minden, mint a menykő, hogy mire körülfordultam, a lány sehol se volt. Hallottam, hogy csattan a kulcs a házajtóban és abban a szempillantásban lánynevetés szállott felettem. Éles és győzelmes nevetés és hosszan nyúló nevetés, és szörnyűséges nevetés.

A Maris nevetése.

III.

Aludt a falu, valami felhő is húzódott napnyugatról, hát sötét is volt. Vaksötét. Meg csend. A csizmám sarka úgy kopogott benne, mint a bodnár a kád közepében. A fejem olyan volt, akár a köpü, ha rajzani akar. Sose hittem, hogy a nevetéstől úgy megfájdul az ember szíve. Mert fájt az kutyamód. De azt csak később tudtam meg igazán, mikor elfújta a szél a haragomat.

Csak nyomtam le magamba az indulatot, nem szóltam. Harmadnapja küzködtem vele és csak az enyhített, ha este a hóka nyakára borulhattam.

Meg is cseppent a küzködésbe a szemem olyankor.

Egyszer azt gondoltam, kivallom édesanyámnak, de hát hogy fognék hozzá. Pedig, búslakodtam, meg az ételbe se tellett örömem. Meg is szólított este:

— Valami bajod van, fiam.