Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-01-01 / 1. szám - Possonyi László: Az ötvenéves Kós Károly

títható géniuszát sugározza, az Kós Károly volt. És ö volt az, akinek eredettől arisztokratikus művészi Ízlése ezt a felfakadó népi művészetet meg tudta tisztítani és európaivá tudta tenni akkor, mikor nyugat felé mind lezárultak az erdélyi határok. Az ősi formákhoz tért vissza Kós Károly, amikor Erdély népe csak magára és múltjának emlékeire volt utalva, megkereste a nyomokat, amelyek a Flandriából beköltözött szász népcsoportok építészetében az óhazára emlékeztettek, azokat a hasonlóságokat, amelyek fafaragásaiban összekötik a norvégeket a balkáni népekkel és a nomád népek építészetében az Aranyszarvöblön keresztül a turáni pusztákig mindenütt hasonló alakzatokat mutatnak. Közelebb hozza talán a Kós Károly egyetemes művésztehetségének megértését, ha tudjuk, hogy vérileg székely, szász és francia keverék. A legtöbb székely, aki nem szakadt el a hazai földtől és a sajátjában építkezhet, fúrhat, faraghat, született ezermester, aki a házatáján szükséges eszközöket és ipari cikkeket is mind saját maga leleményéből állítja elő. A szász nép építette Erdélyben a legszebb városokat, ennek a népnek a vérében van, hogy ott is, ahol nem szükséges, például modern tanyaépítkezéseknél, várudvarszerűen szorosan körülépíti a belsőségét, ahol az ő külvilágtól elkülönített élete lefolyik. S végül a francia vér, legyen az több vagy kevesebb, elvégezte a Kós Károly művészetén azt, amit nagyban Franciaország a világ művészetének adott: az ízlésnek, a rationalizmusnak és a mértéknek biztonság á t minden anyaggal való bánásban, kőben, vonalban, írásban.

Kós, az építész, már a háború előtt ismert volt. A prózaíró azonban legelőször balladát