Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
emberek szokása szerint, de csodálatos: hiába tette mindezt. A fantáziájában mindig maradt egy lépcső, ahova fellépni nem tudott, pedig érezte, hogy onnét láthatna be mindent s végre elpihenhetne. Ez az egy lépcső választotta el a teljességtől, de ez az egy lépcső úgy látszik, több az embernek, mint az egész élete. Akkoriban egy bordélyba járt s egy leány azt mondta neki: — Hidd el, nem több a szerelem, mint a vágy, amely kielégül és akkor a szerelem eltűnik. Mit keresel rajta? A szerelem pillanat, amely él, nő, beteljesül és a beteljesedéssel megsemmisül. Csak öröm, melyet az Isten kettévágott s azt mondta: nesze neked, legény s nesze neked, leány, egy marék öröm, éljetek vele és vigasztaljátok egymást. Csak vigasztalási eszköz a ridegségben és egy kis melegség, hogy meg ne fagyjunk valamennyien. Mit tágítod világgá és mit akarsz vele? A férfi sokáig gondolkodott s azt mondta: — Lehet. Lehet, hogy igazad van neked és semmi több, csak marék öröm. És csalétek, mint a virág színe, hogy ki ne pusztuljon az emberiség és megmaradjon a szenvedés. De lehet, hogy egy messzibb értelem! — Nekem higyj! — mondta a lány. — Én tudom, mert én szenvedtem érte. Itt tartott ki legtovább az ember, talán mert szomorú hely volt s őt magát se éltette valami nagy öröm. Lehet, hogy fáradt is volt és lehet, hogy nem hitt a lánynak egészen. Kószált és kereste magát, mert nem hihette, hogy az életét ily semmire pazarolta volna s vére s lelke szerint kellett, hogy valami nagy dolgot hajszolt légyen. Valami nagy dolgot, amely a nyugalom. — Én, — mondta — érzek egy messzi fényt s a végtelenség vándora vagyok. Az érzések végén kell valaminek lenni, ami a beteljesülés.
