Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Tamás Mihály: Prágai kaland
Lanti később se tudta meg, miképen jutott eszébe, hogy a fehér lányhoz forduljon. — Egy adag halat a kisasszonynak is... Oda nyújtotta a kartonlapot, a fehér lány kilyukasztotta a barna lány adagját is rajta. A barna lány újra elpirult és szólni akart, de akkor Lanti Cézár mar ellépett és magányosan ment egy üres állóasztal mellé. A tányért az asztal lapjára helyezte, itt nem voltak székek, itt állva kellett megenni azt, amit megvett az ember. Jó voit enni, az ember elbajlódik a hal szálkájával és nem veszi észre, hogy az élet elfut és ő már örökre lemaradt utas lesz. A barna lány melléje lépett, a tányérját ő is az asztalra tette, hosszú, keskeny asztal volt, hely volt elég mindkettőjüknek. — Engedje meg, hogy megköszönjem ... Lanti Cézár nem nézett a lányra, tovább bajlódott a szálkával, maga elé húzta a csonttányért. — Semmi.«, semmi... A barna lány vidáman nevetett fel mellette. — Dehogy semmi... nagy dolog az, ha az ember csak holnap kezdi el azt, amit ma kellett volna elkezdenie ... Lanti Cézár oldalt pillantott a tányérjáról, a barna lány szájában jóízű sietéssel tűnt el a rántotthal első darabja. — Maga jó ember lehet... nekem most restelkednem kellene, de nem kell, mert maga jó ember. A jó ember előtt nem kell restelkedni. Három darab pirított krumplidarabot vett egyszerre a villájára és mind a három darab egyszerre tűnt el a szájában. Fiatal volt és jóétvágyú, a szája piros volt, pirosabb, mint a krumpli, amit evett és pirosabb volt a halnál is, amit takarékoskodó apró darabokban
