Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-04-01 / 4. szám - Juhász Vilmos: Ázsia, egy világrész kultúrtörténete

természetre hárul a „felelősség" ezért, a mi nézőpon­tunkból végzetes átalakulásért, a szteppének, a nomá­dok életterületének térhódításáért a kultúrvidékék ro­vására? Vegyük csak ismét szemüayre azt a területet, ahol egyelőre befejeztük a szemlét Ázsia sivatagi vi­dékei telett. Mezopotámiában és Szíriában a nagyszerű öntözőművek valósággal országnyi terje­delmű oázisokat, bibliai paradicsomokat varázsoltak a. sivatagba. De a nagy népkatasztrófák, háborúk a si­vatagból előretörő szervezett nomád hordák inváziói, főként az utolsók és legbor­zasztóbbak: a mongolok — tatárok — és az utolsó nagy dzsingiszida, Timur lénk, Tamerlan bün­tető hadjáratai a bagdadi kalifátus, az elpuhult, lerom­lott előázsiai moszlim kultúra ellen, ezeket a rendkívül sűrűn lakott vidékeket teljesen elnéptelenítették. A régi népesség megmaradt töredékei a pusztai élet­módjukhoz egyelőre többé-kevésbbé ragaszkodó dia­dalmas pásztornomádok az öntözőcsatornákat elhanya­golták, a kiszáradással küzdő, vagy rakoncátlanul el­­pocsolyásodó folyók vízének minden cseppjét nem mentették meg a szomjas földek számára; a futóhomo­kot nem kötötte meg a talaj nedvessége és a ligetek fái és a sivatag homokszemeinek minden nomád in­váziónál pusztitóbb billiónyi törpe hadserege ellepte a nem is oly régen még dús területet. Az ember tehát elősegítette, siettette, beteljesítette, vagy, ami vég­eredményben egyre megy, nem akadályozta meg a természet romboló munkáját. Az ember a természettel együtt épít és a természet­tel együtt romból. Ez a teremtés hatodik napjá­nak, az ember Istentől rendelt természet feletti ural­mának nagy misztériuma. A romboló nomád seregek együtt nyomulnak előre a sivatag, vagy a puszta por­szemeinek hadseregével, míg a ouszták életerős no­mádjai új életet nem teremtenek a megrohadt, elkor­hadt kultúrélet romjain, melynek belső pusztulását ők csak külsőleg teljesítették be isteni rendelésképen és most már ők kezdik megfékezni és visszaűzni volt szö­vetségeseiket, a sivatagi és a pusztai por- és homok­seregét. Ez a szteppe csodálatos ritmusa, a titokzatos praestabilita harmónia hatalmas nomád tömegeknek, egész népcsaládoknak a sivatagból, pusztából való előretörése és a kultúrnépek ama kifáradása között, amelyet akár degenerálódásnak, akár elpuhultságnak nevezhetünk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom