Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-04-01 / 4. szám - Juhász Vilmos: Ázsia, egy világrész kultúrtörténete

természetre hárul a „felelősség" ezért, a mi nézőpontunkból végzetes átalakulásért, a szteppének, a nomádok életterületének térhódításáért a kultúrvidékék rovására? Vegyük csak ismét szemüayre azt a területet, ahol egyelőre befejeztük a szemlét Ázsia sivatagi vidékei telett. Mezopotámiában és Szíriában a nagyszerű öntözőművek valósággal országnyi terjedelmű oázisokat, bibliai paradicsomokat varázsoltak a. sivatagba. De a nagy népkatasztrófák, háborúk a sivatagból előretörő szervezett nomád hordák inváziói, főként az utolsók és legborzasztóbbak: a mongolok — tatárok — és az utolsó nagy dzsingiszida, Timur lénk, Tamerlan büntető hadjáratai a bagdadi kalifátus, az elpuhult, leromlott előázsiai moszlim kultúra ellen, ezeket a rendkívül sűrűn lakott vidékeket teljesen elnéptelenítették. A régi népesség megmaradt töredékei a pusztai életmódjukhoz egyelőre többé-kevésbbé ragaszkodó diadalmas pásztornomádok az öntözőcsatornákat elhanyagolták, a kiszáradással küzdő, vagy rakoncátlanul elpocsolyásodó folyók vízének minden cseppjét nem mentették meg a szomjas földek számára; a futóhomokot nem kötötte meg a talaj nedvessége és a ligetek fái és a sivatag homokszemeinek minden nomád inváziónál pusztitóbb billiónyi törpe hadserege ellepte a nem is oly régen még dús területet. Az ember tehát elősegítette, siettette, beteljesítette, vagy, ami végeredményben egyre megy, nem akadályozta meg a természet romboló munkáját.

Az ember a természettel együtt épít és a természettel együtt romból. Ez a teremtés hatodik napjának, az ember Istentől rendelt természet feletti uralmának nagy misztériuma. A romboló nomád seregek együtt nyomulnak előre a sivatag, vagy a puszta porszemeinek hadseregével, míg a ouszták életerős nomádjai új életet nem teremtenek a megrohadt, elkorhadt kultúrélet romjain, melynek belső pusztulását ők csak külsőleg teljesítették be isteni rendelésképen és most már ők kezdik megfékezni és visszaűzni volt szövetségeseiket, a sivatagi és a pusztai por- és homokseregét. Ez a szteppe csodálatos ritmusa, a titokzatos praestabilita harmónia hatalmas nomád tömegeknek, egész népcsaládoknak a sivatagból, pusztából való előretörése és a kultúrnépek ama kifáradása között, amelyet akár degenerálódásnak, akár elpuhultságnak nevezhetünk.