Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-04-01 / 4. szám - Zalay Gyula: Révedezésem
van, amelyet öreg és tanult mesterek is alig tudnak festeni. Finoman hajlanak a vonalai. Ha nem tudnám, hogy a rend egyik szépígyekezetű s kiváló tagja festette, — mondotta felém kedveskedve, — azt kellene hinnem, hogy valami pogány kéz alkotása, amely azonban csöppet sincs hátrányára a képnek. Igen szép festmény, köszönöm, hogy megmutattátok s azt mondom, kár volna eldugni a sötét és kicsi kápolnába. Merném ajánlani nektek, helyeznétek valami nagyobb, világosabb helyre, ha ugyan módotok van rá. A jóságos prior úr elgondolkozva bólintott: — Magam is gondoltam erre. Úgy vélem, legjobb volna, ha a nagy templomunkba helyeznénk, kicserélvén Szent Sebestyén képével, amely igen öreg, kopott s a hívek előtt meglehetősen népszerűtlen, aligha szolgál több üdvösségre, mint ez az új. Határtalan boldogság ült arcomra. Igen, elmondhatom, hogy boldog voltam, elismerését találtam meg fáradságomnak s bocsánatát megtévelyedésemnek, nyugalmát harcaimnak. Mert még többször eszembejutott az a lány, nem tudtam elfelejteni. Nagy önmegtartóztatás kellett hozzá, hogy ne gondoljak rá és elfelejtsem. De segített az Úr és erős maradtam. És mondom a többiekkel: Salva nos Domine vigilantes, custodi nos dormientes. SZOMBATHY VIKTOR RÉVEDEZÉSEM egy fehér bárányfelhő leszakadt pelyhes foszlánya a mélyen kéklő ég habzó taván. Míg én itt fáradt testtel botorul fekete föld fövenyén bolyongok céltalanul Lelkem sorsmadarak szárnyán sasok honába tör. ZALAY GYULA.