Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-04-01 / 4. szám - Szombathy Viktor: Az új Madonna
bán, hogy az ördög kerekedett felül, mert hiába szerettem volna elhinni az asszony szavát, tudtam, hogy mégis bűnös férficsók volt. — Magyar vagy, pogány vagy, — emlékeztem viszsza Fra Giuseppe múltkori mondására. Az asszonvleány folytatta később: — Kérdezted, tisztelendő páter úr, miért sírok napok óta s mi oka szomorúságomnak. Halljad meg tehát, hogy amióta értem jöttél, azóta még inkább rvaláznak a faluban, suhancok kővel dobálnak, gúnyolnak gyermekemmel együtt s a küszöbön kell hálnom. Ha kegyes jószívűségtek folytán nem kapnék ebédet, bizony ebül kellene elpusztulnom, német fogoly módjára ... Rémülten néztem rá, nem mertem félbeszakítani vallomását: — A gyermekemet gyalázzák, — folytatta, — szomorú gyümölcsét egyetlen botlásomnak. Már-már azt mondják, — bocsáss meg, tisztelendő páter úr, hogy tán tiközületek is ki lehetne választani az apját és ... és... — Mondd csak! Szakadozottan estek ki a szavak belőle: — ... Még azt is, hogy, — bocsáss meg, kérlek, — papoki szeretője vagyok! Kimondta. Lehajtotta a fejét, a nap sütött, mint egyébkor. De milyen másnak láttam most a világot! A bűnös világot! Felálltam, most győztem le ismét én az ördögöt, halkan, de bátran mondtam: — Kedves leányom! Most pedig menj el, menned kell. Neked ide, közénk bejönnöd nem szabad többé. Az sem szabad, hogy lássalak. Ha nem jösz ide talán megbékélnek veled az emberek s ha alázattal, sok imával viseled anyaságod keresztjét, el fogod feledtetni szomorú sorsod okát. Menj tehát, te százszorosán szenvedett! Tudta, hogy nem felelhet erre semmit. Felkelt ültéből, még megcsókolta csuhám szélét s lassan elment. Nem látom soha többé! Magam sem tudom, meddig ültem ott. A délebédre hívogató csöngetyű éles szava riasztott föl elmerülésemből. Lélekben megáltozottan jutottam be a házba s töredelmes hittel végeztem el ebédelőtti officiumomat. Az ebédnél vígan voltak. Balázs úrnak, aki házun
