Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-04-01 / 4. szám - Szombathy Viktor: Az új Madonna
elevenen nem kavargóit volna bennem. De Fra Giuseppe sosem járt az uccán, sem pedig a nézdegélést nem szerette, hacsak nem képeket szemlélgetett. Fra Giuseppe letette az ecsetet, megtisztogatta a festéktől majd megdörzsölte homályban fáradt szemét: — Testvér, — szóltam hozzá bátortalanul, — kérdeznék tőled valami különöset! — Szólj — biztatott. — Láttál-e te már napfénytől ékes dombokat? — Hogyne! — Dombon fákat? — Hogyne, miért? — Akkor miért festesz ilyen holt mezőket soha látott fákkal? — Nem értem, mit beszélsz? — csodálkozott rám. — Testvér, kiről festetted Pál apostolt? Fra Giuseppe a homlokára tette az ujját: — Itt van ő, — s aztán a szívére mutatott: —... és itt. Elhallgattunk. Később újra szólani kezdtem: — Fra Giuseppe, nem jól van ez így. A te Pálodban soha nem lesz meg a vérnek színe, szívének lüktetése, színtelen emberarc az. Ráncokat festesz arcára s nem lesznek igaziak, a derű, amit ajka köré festesz, merev és hamis, hajat is festesz ugyan neki, de láttad-e te már az igazi hajnak selymes fénvét? Szemében áhítatot hiába keresnénk, tekintete nem meleg, nem visszafénye a lelkének, keze görcsösen fogja a köpenyt, hol van ujjainak hajlékonysága? A dombok egyhangúak, szürkék, — pedig, ha kitekintenél az ablakon s elnéznél a nyugvó nap fényében izzó hegyek felé, vajmi mást látnál, mint amit lefestettél! Hangomból érezhette, nem gúny, amit mondok. Csendesen felelte: — Nincs igazad, Hilarius testvér. Nincs, mondom neked bizonnyal. Mert hitvány másolatokat fessek-e az erdő fáiról, ezt az egy mai napot fessem-e meg, amikor örökidőkire szólón ezen az egy képén akarom megörökíteni minden napok fényét és minden mezők színét? A lelkem és szívem áhítatát hozom, amaz elvont dolgokat, melyeket a Hit és az isteni Igazság éltet, nem pedig egyetlen ember arca, testének változó mozgása. Az örök, nagy művészetbe nekem is csak bepillantás jutott, a ma
