Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Vendég a pusztán
Jóska maga is tréfára vette s arcára szorította tenyerét, mintha ott sajogna még a tavalyi ütés. — Jaj, olan leszek inkább, mint az engedetem. Nevetett, a többiek is nevettek. A kertkapu felnyílt s a tarka emberfolyam megindult a falunak vezető utón. Csak az ispán és a gazda maradt még, akiket Gábor visszatartott egy pohár borra. És mintha rangbéliek volnának, úgy mutatta be őket a vendégnek: — Kárász bácsi, a mi öreg ispánunk és Jónás Imre aratógazda. A vendég kénytelen volt átvenni a feléje nyújtott kezeket. Tenyerük úgy reszelte kényes bőrét, mint a smirglipapír. Kényeskedve nézett a földtől fekete körmökre s érintésük nyomával nadrágzsebébe menekült gyorsan törülközve. Az asszony üléssel kínálta az ispánt és a gazdát. Gábor bort töltött. Azok meg sorra kocogtatták a poharakat és szíves-komótosan megültek a székeken. — Már megbocsásson, Csibe — súgta a vendég a háziasszony fülébe — de azt mégis helytelennek találom, ahogy maguk elkényeztetik ezeket az embereket. — Barátaink — felelte kurtán az asszony. — Ha nekik így is jó — gondolta a vendég s elhallgatott. Az ő dolguk. Csibe mintha meg is mérgesedett volna a megjegyzésért. Kár szólni. Főként, amikor alkalom tenne, néhány bizalmas szóra. Visszahívni az emlékeket. Hátha tehetne mégis valamit. Csak elvetődik ez a Csibe néha Pestre. Ezért szívesen könnyítene is a sorsán, ami rá is férne szegénykére, mert cudar szűkösen tehetnek. És nézte az asszonyt oldalvást, kissé mámorosán a bortól, ahogy a ruha vékony anyaga megtapadt a testén és félkörben villant ki a fehér bőr a nyak alatt. Szép ez a Csibe, még mindég nagyon szép. Közel, egész közel hajolt hozzá s kis kézérintéssel suttogva kezdte: — Emlékszik még, Csibe?... Az asszony elrántotta a karját, hidegen, keményen nézett vissza és gyorsan felelte: — Nem emlékszem. Gábor is odafigyelt: — Mit mond a Fedor? — kérdezte összevont szemöldökkel. — Azt mondja — sietett a felelettel az asszony, — hogy mennie kell már.
