Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Szenes Piroska: A fekete halál megjelenik

most, hogy eszébe jutott, valami nyugtalanságot érzett. — Itthon a férjed, nővér?

— Fönt,

— mutatott az úrnő az emeletre. — Mit csinál a féleséged?

A lovag elfintorította arcát.

— Amit

a többi asszonynép. Veszekszik a férjével.

Visszafordult a lépcsőház felé, hogy felmenjen az emeletre.

A szolgák terme a kapu alatt üres volt és dohosán sötét. A fukar sógor szélnek eresztette a fegyveres szolgákat.

A lovag nekiiramodott az emeletre vezető, hófehérre súrolt márványlépcsőknek, szokása szerint hármat ugrott egyszerre. Fönn, az oszlopos loggián várta már sógora, Mario Toscanini és nézett eléje a gyanakvó fekete szemeivel.

— Mi

jót hoztál, sógor?

— Magamat,

— nevetett a rőtszakái. — Jó-e?

Könyökével kissé kitágította az útat, amit a sógora; szabadon hagyott. — Ez még az ajtónyílást is szűkösen méri, — gondolta nevetve. A szobában égett a mécses az asztal fölött. Egy pergament csücske nézett ki a hanyagul bezárt fiókból. Az asztalhoz támaszkodva állt a fiatalúr és amikor a nagybátyja belépett, könnyű gráciával hajtotta meg magát.

— Te

is itt vagy, jómadár? — dörgött rá vidáman a vendég és hátba veregette. Szerette ezt a szép kölyköt, figurájának könnyed latin báját; ezt nem az ő fajtájától örökölte. — Mit csinálnak a szépleányok Sienában?

Giullio felnevetett.

— Hogy

van a kedves sógorasszony? — kérdezte a házigazda szárazon.

Enrico lovag nem is felelt erre, letelepedett szélesen a sógora magastámlájú székébe.

— Atyámfia,

— nézett a sógor arcába nyíltszívűén, — tanácsot kérni jöttem tőléd.

— Szolgálatodra,

— felelt a sógor tartózkodón.

A lovag rákönyökölt az asztalra.

— Van

egy kis pénzem odahaza... — kezdette lassan, Toscanini arcát figyelve. — Most azon gondolkozom, szerezzem-e be rajta az őszre való boroshordókat, vagy fektessem-e inkább egy jobban jövedelmező üzletbe? Mit gondolsz?... A bornak alig van ára.