Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Vendég a pusztán
támasztotta törzsét. Kegyes és leereszkedő mosolyba görbítette ajkát. íme a nép, gondolta magában. Végre valami, ami a régi időkre emlékeztet. És csakugyan, mintha minden úgy volna, mint régen,, amikor a kastély kőterrassza előtt állt fel a menet. Az emberek félkörbe igazodnak, jobbról a lányok, balról a férfiak, közbül kiléo az aratógazda és valamivel előttük megáll a félkör sugárközéppontjában. Felemeli búzabokrétás botját, mire a vonók megtorpannak a húrok fölött, a nótaszó is elhallgat, a gazda mégegyszer visszanéz a csendre és rendre, aztán leemeli fövegét jobbágyi mozdulattal és odahelyezi a földre maga elé. Csak a bot marad a kezében, mereven, szinte kevélyen nyújtott karral. Minden úgy, mint amikor az uraság még a terassz korláton hajolt át ilyenkor s ott volt mögötte a falubeli pap, a járási főszolgabíró és az úri nép urai és asszonyai__ Talán Csibe is erre gondolt egy pillanatra, mert sápadás futott át az arcán a lesütött, hosszú szempillák alatt. A gazda megköszörülte torkát. Egy pillanatra földnek buktatta csontos arcát és gyorsan szembeemelte arra, ahol az uraság állt. Megmozdult a sűrű ősz bajusz: — Nagyságos uram! Kegyes jó földesurunk! Alázatosan megjelentünk itten konvenciós aratók. Mindanynyiunk nevében jelentem, hogy akikkel elszegődtem, a vállalt munkát elvégeztük. Learattuk az életet, kévékbe kötöttük a tarlón s ezt a koszorút hoztuk emlékezetül. Mink csak egyszerű paraszti emberek vagyunk és én se tudok úgy szót-szólni, hogy összes szívességünk benne lehessen, meg nem is ember jussa, hogy Istennek akaratába szóljon, aki nekünk ezt a gyönyörű, bő aratást adta. Még vágyakozással sem, csak imával kérjük, hogy itt ezen a szépséges bajcsf pusztaságon soha ne legyen könny senki emberfia szemében és megadja az Isten azt, aminél a magyar ember nem kíván többet: egészséget, bort, búzát, békességet. Isten tartsa meg soká nagyságos urunkat és azt a jóságos, hű asszonyt, aki az ő párja. Éljenek!' És szívesen, melegen visszhangzott a sorokon végig az éljen. Csibében belül, nagy melegség kezdett dohogni, amint nézte a gazda szép, öreg fejét, meleg nézésű szemét s mögötte azokat a szíves édes-kedves arcokat... A véndég szótlanul bólintott és arra gondolt, hogy hiszen még nincs minden elveszve, még van úr
