Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Török Sándor: Zökkenő

•egyetlen kép: kifent bajuszéi, tarsolyos mentés, piros nadrágos huszár, parkban szökőkút mellett, messzebb krinolinos nők, kezében rózsa, mellette fehér agác. A fiél a kofferjére pillantott. — Köszönöm, — s várta, hogy elmenjen a Terkia néni. Az asszony egy lépéssel közelebb jött s előrehajoit, ■a szirupos vigyorgás le nem cséiszott a szájáról egy percre sem, éigy állott ott, kezében a füstös lámpá­val. — Le tetszik feküdni? — Persze. — Nem tetszik kívánni valamit? — Nem, nem, rendben van minden. Az asszony még mondott valamit, aztán mégis el­tűnt. A fiéi az ablakhoz ment, le akarta ereszteni a függönyt, de az nem működött. Az ablak a kapualjba nyílott — a söntés ajtaján ömlött ki valami világosság még a kapualjba, ahol annyian jártak ki-be az idők folyamán, akiket ő látott, azok a kevesek, és azok a sokak, akiket nem látott. Ez az emlékezés és a három deci bor bemelegítette a testét, a szobát, az épüle­tet, az udvart s forrni, izzani kezdett minden és itt minden, minden... olyan... talán itt ebben a szobá­ban az a ronda Pozsica, meg a mozis Médy, meg a fűszeresné, meg a Bodó százados — itt, ebben az ágyban — és András Ferkó, meg a többiek, akik pi­káns levelezőlapokat köröztek az órán a pad alatt és külön jelentősége volt, ha egymásközt azt mondták: ma rántottét vacsorázok és jeleik voltak), titkos mon­dásaik... eh! Az ajtóra ráfordította a kulcsot és vet­kőzni kezdett. Kopogtak. — Ki az? — Jaj — a szobaasszony — le tetszett már feküd­ni? Tessék csak beengedni egy pillanatra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom