Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Vendég a pusztán
magára vesz. Hány éve is, hogy utoljára látta? Éppen öt. Illetve egész pontosan öt és fél. Amikor a megyebál utáni hajnalon kikocsiztak ide és ki sem mozdultak a kastélyból másnapig. Az asszonyra nézett, a szemébe kutatott, de az olyan ártatlan mosollyal nézett vissza, mintha nem emlékeznék semmire. És máris fordult a konyha felé: — Csak rakodjék le Fedor, nekem még egy kis dolgom van. A vendég bámészan utána nézett. Micsoda remek nő ez, hosszú lábszárakkal, ahogy ő szereti, karcsú derék és az ingerlő gömbölyűség, ami majd kicsattan a ruha alól. Fejébe özönlött a vér a gondolattól, hogy ez az asszony egyszer és talán ismét... Aztán megérezte a férfi sasszemének hideg figyelését. •— Előbb a kastélyhoz hajtottam, — mondta zavartan. — Oszt látom, hogy zárva a kapu. Egy béresgyerek igazított útba, hogy most itt laktok az intézői lakban. De ugyebár csak átmenetileg? Talán renováltatod a kastélyt? — Nincs annak semmi baja, — szólt az egykedvű válasz. — Ez most a mi végleges lakásunk. Fedor őszinte döbbenéssel fölkiáltott: — Vég-le-ges?. — Igen, bizony végleges. Kastélyban lakni csak nagyúrnak való s mi már rég parasztok lettünk. A vendég ugyan hallott valamit arról, hogy igen rosszul áll Gáborék szénája, de hogy ilyen rosszul?..., Feszélyezetten nézett szét a szűk előszobában. Kínos, határozottan kínos. Aztán vigasztaláskép mondta, amint elkészült a kézmosással és a szalonnak berendezett, hűvös szobában cigarettafüst mellé telepedtek:-— Nagyon kedves ez itten. Voltaképen sikerült idevarázsolnotok a kastély hangulatát. Kicsiben ugyanaz, mint nagyban a kastély. Gábor elmosolyodott: — Lehet így is mondani, ha mindenáron ragaszkodsz a kastélyhoz. Az asszony ezalatt még egy terítéket helyezett el a kerti asztalon, tányérokba töltötte a párolgó levest,, aztán levette fejéről a kendőt és beszólt az urakhoz: — Ebédelünk. Jöjjön Fedor és most érje be azzal, ami van s ha máskor erre vetődik, írja meg előbb. — Ahol maga a háziasszony, — szellemeskedett a vendég — rendes ember nem is gondolhat testi táplálékra.
