Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Simándy Pál: Áprily Lajos költészete

bán írottakat. Ha forgatom a könyvet, a kötet minden lapjáról bánat, szomorúság árad felém. Halk, szelíd, nyugalmas, elomló és végtelen bánat.

Mi fáj tulajdonképen ennek a bánatos poétának?

Ismerünk költőket, akik egy nagy szerelmi csalódás sebét hordozzák a szívükön s ezen a seben keresztül buzog belőlük a vers panasza. Ismerünk másokat, akik társtalanságuk, megnemértettségük miatt lázadoznak. Van, akit az élet és halál borzalma rémít. És van — ó, hogyne volna! —, akiben egy-egy elnyomott nép, vagy társadalmi osztály zokogása, vádja, haragja, átka tör fel.

Mi a bánata Áprily Lajosnak? Kor- és részestársunknak a vérben és nyomorban; szenvedésben és szegénységben; hazátlanságban és embertelenségben?

Mindenek előtt állapítsuk meg, hogy Áprily nem a harcos, ágáló és próféta-poéták közül való. Fajtájának sorsa, népének történelmi tragédiája nem izgatja sem gyűlöletre, sem hitvallásra, sem politikai agitációra. Pedig száz és ezer szállal van begyökerezve Erdély földjébe és történelmébe. Erdély tájai, történelmi mozzanatai és alakjai állandóan ott húznak lelkének egén s ott tükröződnek költészete tengerszemében. És épígy hiában keresnénk verseiben az elnyomott és kizsákmányolt szegénység panaszát is. Nem mintha érzéketlen volna a mások nyomora, vagy szenvedése iránt. A „Szalonka-les" c. szonettjének művészi impossibilité-je alatt szimbolikus erejű részvét feszíti szinte pattanásig a merev formát.

Fegyver feszül az izgatott marokban.

Most. Jönnek ... Boldog, büszke mátkapár.

S forró szívükre gyilkos puska robban.

Ám az egyetemes humanizmus lázadása, vagy prófétai haragja sem nyilallik e költészetben. Pedig a világháború irtóztató élményét, halk, de a szív mé