Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Janko Hrušovský: Pompilió Madonnája. (Ford. Farkas István)
— Asszonyunk, Szűz Mária, könyörögj érettünk, bűnösökért! Alighogy befejezte az imádságot, a kóruson megszólalt az orgona és fenséges énekkar énekelte az ünnepi koráit, mely Pompilió fülében az angyalok muzsikájánál is édesebben csengett. — Álmodom? — kérdezte hangosan. S a Madonna felelt, tiszta, hallható hangon: — Nagy pillanatot fogsz átélni, Pompilió! Ekkor Pompilió úgy érezte, hogy valami különös változás megy végbe rajta. Legelőször mintha aléltság fogná el, s azután már mind-mind könnyebben érezte magát, szinte csodálatos volt. — Kelj fel, — parancsolta most a Madonna. — Hogy keljek fel, ha nincsenek lábaim? — panaszkodott Pompilió. — Mondom neked, kelj fel! Akkor összeszedte minden bátorságát, erősen megfámaszkodott a kövezeten, hogy meztelen csontjainak segítségére legyen, és ebben a percben, — ó, csodák csodája! — a csonkokból két erős, izmos láb dudorodik ki. — Csoda! — kiáltott fel átszellemülten Pompilió, s a Madonnához kúszott, hogy kőruháját megcsókolja. — Igen, nagy csoda történt, — mosolygott barátságosan a Madonna és kézenfogta őt. — Most jöjj! — Hová megyünk? — Zarándokútra, mely az albanói hegyeken is túlra vezet. — És mi lesz Antónióval? — Idővel ő is utánad jön. — Úgy gyerünk. — Gyerünk. A főbejárat magától megnyílt előttük, s amikor
