Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Janko Hrušovský: Pompilió Madonnája. (Ford. Farkas István)
fogta az olthatatlan vágy, hogy ott benn, az Ö édes közelségében imádkozhasson lelkiüdvéért. — Atyám! — kiáltott azon a bizonyos reggelen, amikor a kövér sekrestyés rövid lábain szorgalmasan lépegetett fölfelé a lépcsőkön. — Csak egyetlen Ave Máriát engedj! — Ugyan ne untass, Pompilió! — Csak egyetlen egyet! — Nevetséges vagy, Pompilió! Hiszen Ö meghallgat téged itt, az ajtó előtt is. Hát nem tudod, hogy ő mindenütt jelen van? — Atyám! — Ejnye, még megharagítasz! — Ha csak egy percre is! — Mondd, hogy engedhetnélek ilyen mocskosán a Madonna elébe? — vetette Pompilió szemére Bernardo atya, egészen beleizzadva az erőltető túrába. — Azon könnyű segíteni, Főtisztelendőséged! — sietett Pompilió a felelettel, a vízzel telt agyagedényre mutatva, melyet szomját csillapítandó, minden reggel magával hozott. A sekrestyés Pompilió fölé terpeszkedett és feddőleg tekintett le rája. — Azt gondolod, hogy a Madonna elbírná a testedből áradó bűzt? Pompilió áhítattal sütötte le szemeit. — Bocsásson meg a tehetetlen Lázárnak. Kegyeskedjék tekintetbe venni... Nem az én hibám... — S talán azt gondolod, hogy a szenteknek nincs orruk? — A tömjén illata mindent elnyomna, Kegyelmességed! — Nézd csak a kópéját! Hogy bízik a tömjénben! — lágyult el Bernardo atya a diplomatikus Pompilió hizelkedésére. — Mondjuk, hogy a tömjén eltakarná a bűzt, de mivel takarod el a lyukakat öltözékeden?
