Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal
bejut a húga. Látja, amint dühös mozdulattal a sarokbavágja aranyláncát. A világ minden aranyát erre a jó, erre a szép, erre a kedves lányra, Mánkéra kellene akasztani. Barna nyakára aranyláncot, csuklóira karperecét, ujjára gyűrűt, puha hajára csillogó fejéket... Lélekzete elakad, testét dermesztő fagy zsibbasztja végig. Köröskörül sötét van, a kettős éjszaka homálya eltakarja előle a lány alakját. Kezét ökölbe szorítja, felemeli fejét s most hirtelen, könyörtelenül látja mindennek a végét. Hideg sötétség bérül a tájra ... Mind távolabbról hallja a hangot: — János ... János... Hátraszegi fejét a fatörzsre s az elfeketülő eget nézi. Arca meg-megvonaglik. — Istenöm, — sóhajtja újból s többször kinyitja a száját. Minden erejét összeszedi újból, felemeli a fejét, ökölbe gyűri a kezeit. — Istenöm, — suttogja, — most sokkal jobban vagyok ... Térdét felhúzza, nagy kiáltásra nyitja a száját, de csak hörgés hagyja el ajkait. Ezen elcsodálkozik és mosolyog. — Élni akarok ... Feje hátraesik. Nyitott szemei az égre szegeződnek, lábszára elernyed, melle nem mozdul többé. Körösköirül sötét a tájék. Süvölt a szél. A fák zúgnak. Méri a fatörzsön ülve lefogja az üvegesedő szemeket. Messziről, a kert sötét fái alatt, egy fehér bikla derengő foltja bukkan fel. KODOLÁNYI JÁNOS