Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal

én hálákat adok nekik, mer űk utolsónak tettek, hogy most első lehessek.

Rátör a köhögés, de nem is vesz már róla tudomást. Megszokott mozdulattal kabátja ujjába töröli ajkát, arcára mélységes boldogság bizalma ül, szeme lobog s ahogy végighordozza tekintetét az alkonyat színeiben úszó tájon, nagynak, büszkének és erősnek érzi magát.

— Mejen

szép ett mindön! — tör ki belőle az elragadtatás. — Nézd, mejen messzire lehet látni, mejen messziségbe mén le a Nap!

Mindketten elmerengnek a vidék esti szépségén. Nagy csend veszi körül őket, csak a varjak kárognak ritkuló csoportokban. Mári még akkor is a messzeségbe néz, amikor János már beszél hozzá:

— És

én marná talán utoljára nézőm a velágot! Elmék a Napon is túl, ahonnét mindön támadt, a Nap is, meg a Főd is.

Csak most rezzen össze a lány azokra a szavakra, amiket a legény mond.

— Nem

kell így beszélni! — kiált fel szomorúan. — Meggyógyulsz te még! Nem nyugoszol meg te még!

János keserű mosollyal legyint. Nagyon gyenge, alig tudja tartani magát a fatörzsön.

— Márika,

minek má neköm a hazugság? Olyan jól érzöm magamat, olyan könnyű a testöm, vidám a leiköm. Neköm nem kell a hazugság. Csak az hazudik, aki gyönge.

— Nem

mondom, van azér, amit sajnálok, — folytatja aztán. — Szerettem vóna, ha az embörök meghallgatnak. Fáj egy kicsit, mikor rájuk gondolok. Sönkisönki nem szeretőit engöm. Mindönki bitangnak, bolondnak látott, rét, mező, kertök alja, rezula vót a társalkodó pajtásom. Jába adtam a leikömet nekik.