Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal
menni. Egy pillanatig tanácstalanul megáll, nem tudja, merre menjen most már, ami a háta mögött van: az végkép és örökre lezárult mindenestül, előtte pedig ott várakozik a halál, ismeretlen, de immár nem borzalmas alakjában. Mégis elindul, halad a faluvég felé, ki a szülőhelyből, ahol annyira fölösleges az ő erőtlen alakja és érthetetlen papolása. Ahogy megy, néha-néha előveszi a köhögés, ilyenkor forog előtte a napfényes ucca, szemét könny, homlokát verejték önti el. Aztán lassan tovább ballag, mellén összehúzza vékony kabátját és felsóhajt. Keserűséget érez azok iránt, akik így kiverték az útszélre. De ekkor megpillantja a kutyájukat, mint boldog futással szalad utána s körülugrálja. Mosolya visszatér, megsimogatja a fekete lompos ebet s csöndesen beszélni kezd hozzá: — Hát csak utánam gyűltél, Buksikám? Te csak mégis szeretsz engöm? Ergye szépen vissza, osztán emlékezz meg rólam ... De ahogy továbbmegy, a kutya csak követi s barna szemével fel-felpislog rá. Egy kerítéstelen udvaron át leballag a kertek felé. A ház regi, kopott talpasház, az öreg Szép szüle háza. Udvarát felverte a gyom, istállója színje bedőlt, a zsuptetőt verébhad dúlta szét, egyike a pusztuló, kivesző ormánsági fészkeknek. János áthalad a kihalt udvaron, eszébejutnak gyermekkori emlékei, az a megmagyarázhatatlan szomorúság, ami kisgyerek-kora óta elfogja, valahányszor ilyen házakat lát, most is ránehezedik a lelkére s szeme elsötétül. A szüntelen nyomában kullogó fekete kutyának fordul s gondolatait megintcsak kiönti előtte: — így van az, Buksi kutyám, — szól rekedten, — mahónap ejen ház lesz a mi házunk is. Nem lesz mér ugatni, biza.
