Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Janko Jesensky: Szerencse a szerencsétlenségben (Ford. Farkas István)
tán a szegény nép ... Igaz, azok is majmok, a szegény emberek... Valaki rákiáltott a háta mögött: — Hopp —hopp—hó!!! Egy könnyű sárga bricskába fogott két szürke dobolt a háta mögött- Jobbra akart ugorni előle, de amikor hátranézett, úgy rémlett, hogy éppen jobbról jön a kocsi. Rémült arccal ugrott hát balra. Éppen az ellenkező irányba, egyenesen a rúdnak. Leesett, az orra a sárba nyomódott, a kalapja lefordúlt. A lovak rátapostak és a két kerék valamivel a térde fölött keresztülment a lábán. Úgy maradt hasonfekve ijedten és soká eszmélt rá, mi történt vele. Vizsgálni kezdte, hogy melyik testrésze fáj. Egyet fordúlt — semmi. Behúzta a hasát, nagyot fújt — semmi. — Kinyújtotta először az egyik lábát, aztán a másikat, — de azt sem érezte. Az ujjait próbálta kifeszíteni és meggörbíteni, tenyerével végighúzott az arcán, nézte, hogy nem véres-e, de — semmit nem talált. Egészen ép és egészséges. Éppen csak hogy megijesztették. — így is jó lenne, — gondolta magában, — de azért mégis történhetett volna vele valami. Milyen könnyen kitörhette volna mondjuk a kezét, vagy a lábát. Szemével a bricska felé hunyorított, s az urakat nézte, akik éppen leugrottak- Még a két, zabos szürkére is jutott ideje és magában meg is becsülte, ezer forintra. Ha ilyen lovaik lehetnek, akkor hát urak, ha meg urak, akkor fizetnek az ijedségért, — fontolgatta s a hátára fordult. Ismét kinyújtotta a ballábát, aztán felhúzta, felkönyökölt, mintha föl akarna kelni, de erőtlenül hanyatlott vissza a sárba. — Jézus, Mária! — kiáltott aggodalmasan, — eltört a lábam! Mihez fogjak mostan? Ki fog titeket eltartani, kedves jó gyermekeim?
