Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Zerdahelyi József: Ha leesik a hó

Lázasan dolgozott.

Mikorra készenléti, a zöldgalléros urasági ember is megjött. Számbavették a törzseket, mértek rajta. Pavel az inge alá nyúlt. Fizetett.

így ment ez máskor is. Minden nyárszületéskor.

Nyolc esztendőn át.

Aztán, ha megülte az erdőt a hó, nem sokkal éjfél után beleragasztott Pavel a szánkába. Két nagyszarvú kövér talpa volt a szánkának. Egyéb semmi. Zabbal vegyes szecskát, szagos szénát pakolt fel és rábubolt a báránybőrsüveggel a fején.

A zabos konyikok füttyszóval ragadták a derékig érő hóban a semmiséget és nagy puha suhogással haladtak a hóvilágos éjszakában. Pavelnek a szemébe vert a hópor és vörösre marta a juhbőrökből kimaradó képét. A szíve környéke mégis olyan volt, akárha menyasszonyért járna. Hogy végeszakadt a völgynek, kimásztak az istentelen oldalokon a fához. Pavel tanult mesterséggel felpakolt. Egyenként huzattá a szálakat oda és csak a vékonyabb végét emelte a szánka talpára. nehéz láncot vetett keresztül rajtuk, vaskapcsokkal erősítette. Még szívós csatlót vágott, azzal szorította feszesre a rakományt. Aztán a lovak farához telepedett és húzatta a hajladozó törzseket. Nem volt semmi baj. Pedig lehetett volna, mert ravasz dolog a huzatás, könnyen elviszi a fa az embert, lovat valami mélységbe. De Pavel meg a két mokány tudta a módját.

Nem az eszével tudta.

Ráment a dologra a nap és este lett, mikorra valami segítséggel lepakolt az udvarán.

így gyülött a ház.

Meg máskép is.

Előbb bejött a háznak való, azután a zsidónak hordta a fát vagy a gyárba, de többnyire Vágpartra tutaj