Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

Fát dobott a tűzrei, letörölte a poros asztalt és vizet készített az éjjeliszekrényre. Iván megint megszólalt.

— Lovák néni!

— Jó, jó, megyek mingyárt, korán van még, fel se keltek még.

Kiment. Iván féloldalra fordult, a szobát nézte, a jó öreg budai bútorokat és> az asztalán hagyott rajztáblát. Minden a régi helyén állott, a papirosok se mozdultak el, csak éppen a dohányt kaparta össze Lovákné egy dobozba.

Kopogtattak. Braun jött be, a borbély, akinek az átellenes házban volt a műhelye. Köszönt és kicsomagolta a< szerszámját eav székre.

— Nem is tudtam, hogy beteg Bodák úr, csak most mondta Lovák néni, hogy leiött értem. Ja, persze, azért nem láttam olyan sokáiq Bodák urat. — Iván fel akart ülni az ágyban. — Ne, ne, csak tessék úgy maradni, kényelmesen.

Amikor már javában szappanozott, Lovákné is besomfordált a szobába, megállt egy szegletben, onnét nézte ravaszkás mosolygással Ivánt. Ahogy Braun elment, sietett mindent megmagyarázni.

— Nem akartam, hogy ilyen szőrösen lássa meg Bodák urat. Bizony viqyázni kell1 a nőkrej, azok szeretik a sírna arcot és az élesre vasalt nadrágot.

Először Lengyel tanácsos látogatta meg Ivánt, délfelé pedig a felesége, meg Mária. Estére Mária egyedül hozta le a könnyű betegnek való vacsorát. Asztalkendőt terített a paplanra, keze ott mozgott az Iván feje körül, Iván elkapta a kézéi.

— Üljön lé, Mária.

• Tovább akarta igazgatni a kendőt.

— Jó, jó, de előbb egyen, mert elhül.

Iván megszorította a .kezét, erősen, a fehér ujjak megfeszültek a lágy húson.

— Jó, hát leiülök, maga erőszakos ember.

Az ágy lábához ült, szembe Ivánnal. Sokáig néztek egymásrai. amíg Mária meg nem szólalt.

— Olyan érdekes így az arca, ilyen sápadtan . . . nagy fekete szem, fehér arc, fekete haj ... én nem szeretem a szép embereket, maga most olyan szépen csúnya.

Iván keze kinyúlt a paplanon, a1 lány kezét kereste.

— Miért nem írt?

Mária szeme tágranyilt.