Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
gányos óráit gondolatkereső csöndje csudálatos elevenséggel vibrálta elibe Mária fiatal alakját. Józan szemmel próbálta nézni sorsuk közös útját. Kenyér nincs még a kezében, a családi vagyon nem elég erős arra, hogy alapja légyen egy második családnak is, előtte még a tanúlás sok hosszú éjszakája áll. Életük egyesülése még hosszú évek munkája után történhetik csak meg, minek kellett ezt annyira siettetni? A gyűrűt nézté a kezén, a sárga gyűrűt fehér ujjain, a kotyogó, nagy gyűrűt, amely, ha letartja a kezét, magátol is lehull. Vájjon, ha egyszer így leesik, nem húzná fel vissza? Mikor anyjának elmondta az eljegyzését, Bodákné csak annyit kérdezett: Széreted? — Igen. — Ö is? —• Iván nagyott nyelt és hazudott. — Igen. — Mindenki maga tudja, mit tesz, fiam. Több szó nem esett köztük erről. Csak egyszer még. Amikor az orvos megengedte Ivánnak, hogy az uccára menjen, másnap összecsomagolt mindent és visszament Pestre. A lépcsőnél kiáltotta utána Bodákné-. — Ötét pedig csókolom, add át neki. XIV. Elsiette az utazást Iván, mert még meg sem érkezett Pestre, amikor újra elővette a láz. összetörtén vánszorgott be a lakására, ahol Lovákné, amikor meglátta, a szemrehányások bő áradatával fogadta. — Mondtam, hogy ne menjen Bodák úr? Persze, most beteg, olyan, mint egy nyúzott macska. Ki is hal-, lőtt ilyet, hogy lázasan útrakeljen valaki, pláne ilyen időben. Betuszkolta a szobába, hamar befütött és lefektette az ágyba, de előbb a kályha falánál melengétte meg a paplant, meg a párnát. Iván, mint a gyermek, aki rosszat tett, ellenvetés nélkül tűrte az öreg asszony zsarnoki gondoskodását. Csak, amikor már megmelegedett az ágyban, akkor szólalt meg: — Lovák néni! — Tessék? — Szóljon fel, hogy itthon vagyok. Lovákné az ágytakarót türögette össze, rátette a szék támlájára. — Jó, jó, majd szólok.
