Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
A lány ravaszul nevetett a szemével Ivánra, amíg a kezével a haját simította rendbe. — Mi szól hozzá: nem! Látszott rajta, hogy a vidámsága tetetett jókedv, hogy legjobban sírni volna kedve. A kályhához ment megállt Iván előtt, egészen előtte. Meleg zengéssel jött elő a hangja. — Megbántottam magát Iván, azért jöttem ide. Én nem akartam, igazán nem akartam, higyje el nekem. Iván legyintett a keizével. — Hagyja csak, Klára, ne törődjön maga avval, az az én dolgom. A kislány kihúzta magát Iván előtt. — Dé bizony nem, akármit beszél, én . . . én . . , Itt azután elfogyott a mutatott jókedv, két szeméből két csillogó csepp bújt elő, keserűre húzódott a szája, két karja magasba lendült, a nyakába kapaszko dott Ivánnak és ömlő gyereksírással bújt a mellére. Iván hagyta, hogy sírjon, keze apás jósággal simította a haját, azután csititó meleg szókkal csendesítette. A könnyek apadtával azután elmondta Klári, azért nem akart vele együtt bemenni a Rónaiék szőllejébe, mert tudta, hogy ott a vőlegénye is. Nem akarta, hogy Iván találkozzék vele. Iván két kezébe fogta a kis meleg arcot, úgy kérdezte: — Ki a vőlegényé, kislány? — Kormos . . . Kint az uccán felvillant a lámpák fénye, az élénkülő ucca belekezdett a mindenesti zenébe. Iván maga elé meredt nézéssel nézett el a lány felett. — Kormos . . . Diadalmas kardok csengése csendült elő a hangjából, lenézett Klárira, aki alázatos jóságqal húzódott közelebb hozzá. — Hátha már vőlegényed lett Kormos, kislány, akkor igazán kérdem: miért jöttél? Klári szemébe a leglelkébb szépségek jöttek, duruzsoló hízelgéssel simult Iván széles mellére. — Azért, hogy megbocsásson, maga . . . maga . . . Átkapta két karjával Iván fejét és lehúzta magához. A szájához. Hosszú volt a csók. — Ezéirt . . . Iván két kezébe markolta Klári vastag, szőke fürtjeit, messze tartotta el magától a fejet, úgy nézte, diadalmasan, elégülten.
