Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

Ivánt a hátulsó kamrából és húzta maga után, le az udvarba.

Hátul, a kert alatt visszamentek a kocsmáros házába. A kocsmáros végigtörölte kabátujjával verejtékező homlokát.

— Nna,

hát ez sikerült! . . .

Egy kis ablak nyílt a konyhából a szomszéd udvarba, oda ment és lesett át a szomszédjához: mit csinálnak a csendőrök? . . . Azok ott is csak azt csinálták, amit nála: felforgattak mindent és nem találtak senkit. Elmentek.

A kocsmáros ellépett az ablaktól. Ivánhoz fordult.

— Most

már mehetünk vissza.

Iván meghökkent.

— Hová?

A kocsmáros nevetett.

— Hová?

... jó kérdés: hát vissza Ábrishoz.

Iván nem értette, de engedelmeskedett. Újra kimentek a kert alá, onnét át a szomszéd kertjébe.

— Tetszik

tudni, hadnagy úr — magyarázta — nálam nem maradhat, hozzám még vissza fognak jönni, de ezeknél már nem fogják keresni. Hozzám még eljönnek vagy hatszor, de itt nyugodtan alhat a hadnagy úr estig

Bekopogtattak az ajtón, fiatal zsidó nyitott ajtót nekik A kocsmáros összesúgott vele, az bólogatott.

— Majd

elküldöm a gyereket, az megtudja.

Leültek az asztal mellé, Iván elgondolkozva meredt maga elé. Az elkövetkező órák nyugtalanították: mi jöhet még ezután, ha már ennyi izgalmán kellett átesnie, pedig még túl sincs a határon!

Gyerek jött a szobába és lihegve újságolta, hogy a csendőrök sorba járnak minden házat, mindenütt keresnek valami embert.

Iván elsáppadt, a kocsmáros kedélyesen nyugtatta.

— Csak ne tessék aggódni, Ábris majd elintézi a többit . . .

Magára hagyták Ivánt a szobában.

— Tessék csak lefeküdni nyugodtan — szólt oda elmenőben Ábris — én majd gondoskodom mindenről.

Olyan természetes, magátólértetődő jósággal történt mindez, hogy Iván elé, amikor magára maradt, mint bántó nyugtalanság meredt ez a kérdés: miért? Miért teszik ezt vele, ez a két zsidó, miért kockáztatja a megélhetését: a kocsmáját az egyik, akinek pedig az öccse odaát nem tud tanulni, mert nem en