Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

— Persze,

a pihenés is dolog, a pihenéssel nem készültem még el . . .

Elhaladtak a temetők mellett, a hegyi mély-útba értek, két oldalt mellettük a szőllők messzi zöldje tárult fel. Néha akadtak csak össze emberekkel, asszonyok vitték haza kosarukban a koránérett szőllőt, a délutáni csend tikkadt fátyola burkolta körül az érődő szőllőfürtők millióit. Dombon haladtak felfelé, fülledt volt a levegő, tüdejük megfeszített munkája kettévágta beszédjüket. Szótlanul tapodták az út porát, amely lusta- gomolyagban terjengett szét mögötük. Az egyik fordulónál Klári megállt.

— Jaj,

ne siessünk . . .

Megálltak. Iván a csomagzsineget a ruhája gombjára akasztotta, azután a messzi hegyekre tekintett körül.

— Milyen

jó itt!

— Jó

. . .

— Meddig

marad még?

— Nem

tudom, majd ha anya üzen, hogy menjek . .

Iván cigarettára gyújtott és amig a gyufa lángja a szája előtt lobogott, a lángon keresztül a lányt nézte. Gondolat nélkül, brutális hirtelenséggel dobta feléje a szavakat.

— Klára,

mondja, gondolt maga arra, hogy mi Ujhelyben . . .

Klári elfordult, fájdalmas kérés csendült a szavában.

— Ne

... ne beszéljen arról.

Ivánt most már a hím alattomos asszonykívánása fűtötte.

— Miért

ne, Klára?

— Csak!

... ne beszéljen arról .... én félek . . . nem tudom ... — Iván felé fordult, torkát az aszszonyember puha jósága és a titokzatos félelem fojtogatta — Menjünk, jó? . . .

Elindultak és beszédes szótlansággal mentek egymás mellett. Túl a dombon már látszott a Rónayék borháza, de még messzi utjok volt odáig. Iván újra kezdte.

— És

a múltkor, a házuk előtt, Klári, mi volt az?

Klári hirtelen előre sietett é-s néhány lépés után fordult csak vissza. A szeme szégyéllős-en, pajkosan nevetett.

— Utálatos

. . .

Iván utána ugrott, három lépéssel elérte, elkapta hátulról a kezét. Klári megállt, szembe fordult Ivánnal és ahogy a szemébe nézett és ott két villogó fekete