Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Szvatkó Pál: Ezüstkor
Szlovenszkón úgy látjuk, hogy a magyar ifjúságban komoly tendencia lappang e másfajta, e gyakorlati szellemiség kihangsulyozására. A kisebbségi fiatalság, nem utolsósorban a cseheknél, a szlovákoknál látott példa nyomán máris ebben az irányban fejlődik, amit mozgalmai: a Sarló, a Széchényi reformmozgalom, a Prohászka-körök akciói igazolnak. Az irodalmat ném helyezi többé a középpontba, társadalmi kriticizmus, szociológai józanság váltja fel az újhangzásu versekért való rajongást. A külső kényszer mutatta az utat, a sok csőd és csalódás, a modern technikai mentalitás. Ha Budapesten az irodalom visszhangja gyengül az ifjúságnál, ez annak a jele, hogy nem tudja megmutatni a tudat alatti vágyaknak az utat. Már Szabó Dezső hatásában, e romantikus kriticizmusban látszott, hogy az ifjúság tettekre vágyik és gyakorlati akar lenni, a néphez lészállni, a népet felemelni, országot építeni, igazságot szolgáltatni. A fejlődés elvezetett Szabó Dezsőtől, de ő határozta meg az új magyar irodalmi utak egyik irányát. Tétova, bizonytalan és romantikus volt az indulás, de akik elindultak, elöbb-utóbb eljuthatnak a gyakorlatisághoz és a magyar mentalitás átidomitásához. Úgy látjuk, hogy Magyarországon ma két irodalom fut egymással párhuzamosan: egy sztoikus és egy romantikus. Az előbbi a sztatikái erőt képviseli, az utóbbi a dinamikusát. A sztoikus irodalmat a Nyugat köre a hajdani aranykor utóhada alkotja. Ezek az írók látszólag félreálltak az útból s a mindennapi életet lenézve élik a felsőbbrendü erkölcsiség és szabályszerűség szerint mozgó életüket. Ök a humanizmus, a liberalizmus, a demokrácia hirdetői, a letűnt kor finom és rezignált követei, mint Ligné herceg volt a Biedermeyerban a rokoko diadalmas emléke. Ha kolportázst írnak, tömegsikerük van, egyébként külön kasztot alkotnak, közös akolban nyüzsögnek és egymással vívják viadalaikat.
