Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Kelen István: A londoni leány
— Nem. A reggelizőben vagyok, ott várok magára. De siessen. Siettem. Gondolatlanul. Talán már nem is akartam a leányt. Csak mentem. Nem volt jobb dolgom. Vasárnap volt, s a prágai vasárnapok legalább harminc óráig tartanak, olyan lélekölően unalmasak. Az utcák csendesek voltak, a hétköznap vasárnapi nyugalomba áléit. A reggelizőben találtam. Az ablaknál ült s a nap aranyszőke csíkot hasított vöröses hajába. Mereven ült az asztalnál. Amint köszöntöttem, észrevettem, hogy a válla keskeny, most szörnyen szeplős volt, de még jobban tetszett, mint azelőtt. Csöndben bevártam, amíg elkészül a reggelizéssel, aztán sétára hívtam. — Gyönyörű az idő, ne üljünk itt. Elvezetem a Letnára. Ott, ilyenkor, őszidő táján, nagyon szép. Bólintott, mosolygott, vette a kalapját, nem tette fejére, kezében vitte ezt és sárga esőköpenyét. Apró léptekkel igyekezett együtt haladni velem „Egy angol leány" — gondoltam — „milyen furcsa, hogy vele vagyok. Soha nem ismertem angol lányt." Ö azonban nem ábrándozott. Szigorúan a tárgyra tért, amint mentünk a Letna felé a ragyogó napsütésben. — Nos, ez az utolsó találkozásunk. Kívánta. Mit akar mondani? — Azt szeretném tudni, miért az utolsó? Mi történt magával. — Semmi. Maga veszélyes. Ezért nem aka/ok magával menni. Hogy igy szóbaállt velem, már ez is jelentett vamit, tehát nem hátráltam meg. — Lássa Vivien, maga ugyanúgy téved, mint a többi nő. De maga különösen téved. Még tíz napunk van. Aztán Londonba utazik, én Budapestre. Talán sohatöbbé nem látjuk egymást. Ha egy városban élnénk, ha még valahol is találkoznánk, azt mondanám, igaza van. így azonban? . . Az életben csak az emléknek van egyedül értelme. Minden más csak út, hogy az emlékhez jussunk. Most alkalmunk lenne tíz napig mindenről de mindenről megfeledkezni. Banális ugyan, amit mondok, de boldogok lehetnénk. Higyjen nekem. Vivien . . . Már a Letnán jártunk Alattunk terült el a város, mint
