Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Weysenhoff József: Villámok alatt (ford. Surányi Júlia)
arcot mutatott, de rögtön maga is kedélyesen nevetett, kezével hadonászva: — Lehet nekünk még több is! Ettől a keresztelőtől fogva Wiklinski újból érezte magában az isteni szolgálat nyugtalan szikráját, amikor rájött, hogy újból elkezdődött az ő szezonja. Május végére esett a földesúr névnapja^, évenkinti alkalom a szomszédok összejövetelére, amit a pap sem mulaszthatott el barátai megsértése nélkül. Sok vendég volt, urak és hölgyek. Bőséges, magas konyhaművészettel elkészített vacsorát tálaltak. Wiklinski megjegyezte, hogy ilyen gesztenyével töltött kappant csak egyszer evett, Varsóban, az Európa-szállóban, a húsz éves találkozón. Ami pedig a borokat illeti, ha minden toast után csak fél poharat inna ki az ember, már is egy egész palack jutna mindenkire Azután kávé, francia likőrök. . . Végül három nagy asztalt toltak össze az ünnepelt tiszteletére. Játszani kezdtek a hölgyek is. Különös meleg éji levegő hatolt be a nyitott ablakon s a bodzaszag elnyomta a szivar füstjét az ünneplők felhevült agyában, kik fiatalnak, vidámnak érezték magukat. Közben dörgés hallatszott s a bodza illatával betört az első mennydörgés robaja is. A pap megrázkódott s letette a kártyát. — Ha; ha! — mosolyodon el a ház ura — szeretett plébános úr Komolyabb férfi, mint mi, ezt tudjuk, de a vihartól úgy fél, mint valami gyermek. No, nézd csak meg a kártyáidat. Hiszen jó terceid vannak, egy pár ászod is! Tényleg jó kártyákat tartott a kezében a pap, de figyelmetlenül játszott és elvesztett két levát, belekeverve a veszteségbe, hölgyét és partnerét is. Újból dörgött, a közeli fákon zörögni kezdett az eső, a vihar. Wiklinski felállt az asztaltól. — Mély bocsánatot kérek a tisztelt társaságtól. Eszembe jutott, hogy fontos dolgom van otthon és korán kell miséznem is. Már tizenegy óra elmúlt . . . — De hogy jut eszedbe! A robbert be kell fejezni! ... És zuhog már az eső. Legalább az esőt várja be. — A vihar idején otthon szeretnék lenni . . .
