Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Weysenhoff József: Villámok alatt (ford. Surányi Júlia)
Őszintén beszélt Mártonné. Félrehúzódott, mintha el akarná felejteni a papnak a hitetlenségét. — No, no, csak nem kell beleavatkozni az Isten dolgába . . . Ezalatt az eső megduzzasztotta a kutakat, egyre jobban erősödött és kopogott az ablakon, mind hangosabban töltötte ki a villámlás és a mennydörgés közti időt s eltakarta a tündöklő jeleket, zavarosan, sírva, sötéten és kétségbeesetten zuhogva az ablakra. — Mártonné, menjen csak a szobájába, én imádkozni fogok . . . A pap térdrehullott az ágy előtt és hangosan kezdte mondani az imádságot. A falon maga előtt látta a tigrist ábrázoló kis szőnyegét, fölötte a keresztet. Gondolatai vad ellenmondásban száguldoztak a fejében: — Isten az én vigaszom és erőm. — Ha itt érne utói a halál, ez alatt a tigris alatt feküdnék. Isten légy irgalmas! — De miért is félek én olyan nagyon? . . . Egy hatalmas csattanás, mintha lesújtotta volna, féltesttel az ágyra dobta. — Istenem! — és várt egy percig, amíg magához tért. Újabb villámcsapás! Mikor fejeződik be? Szegény pap, megragadta a párnát, beletemette füleit, szívesen bújt volna egészen ez alá a szégyenletes, öregasszonyos villámhárító alá. Sokáig figyelt, hogy eltünt-e már a vihar? Néhány porc óta más lármát hallott, emberit, dörömbölést a kapun. Talpraugrott: — Természetesen! Ég a ház, és én itt, mint egy bolond .... A folyosóra sietett. Ott találta Mártonnét, amint a bezárt kapu mögött alkudozik valakivel. — Mi történt? — Valamilyen menekült, uram. Ilyen időben . . . — Nem ég? — Mi égne? Emberek, valamilyen vándorok . . . Wiklinski maga beszélt az ajtón át, szigorúan: — Mit akartok itt? Az ajtó mögül férfi és női hang szólalt meg: — Dicsértessék a Jézus Krisztus, keresztény kat’nolikusok vagyunk és irgalmat kérünk. Égessen el minket a villám, ha rossz gondolattal jöttünk. Szemével beszélt a pap Mártonnéhoz. Nincs ellenvetés, ki kell nyitni a kaput. És kinyitotta.
