Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Weysenhoff József: Villámok alatt (ford. Surányi Júlia)

— No,

az lehet . . .

A pap az illatos teát szürcsölgette. A plébánia a hegyen állt, a kis szalon ablakai a szél magasabb régióiba estek. Az éjszaka rövid álmot lélekzett, forrón fütyölt a szél.

A gazdasszony visszatért, hogy bosszút álljon amiatt, hogy őt a legkisebb hibával is vádolták. A látszatot azonban jól megőrizte.

— Vendégek

voltak a paróchián, míg plébános uram a vásáron szórakozott. A csendőrök jártak itt.

— Újból?

— ámult el a pap, mintha legyet nyelt volna a teával. — Mit akartak?

— Ha

én azt tudnám! Azt mondták, hogy a napokban visszatérnek.

A hír leverőén hatott a plébánosra, nem Ízlett neki az eléjerakott ízletes hús.

Mártonné egyszerre elfelejtette a saját sérelmét és megnyugtatni igyekezett gazdáját:

— Azok

is csak emberek, mint mások a szolgálatban. Csak azért fölényeskednek, hogy megmutassák, hogy valamit csinálnak. Teát adtam nekik, ép úgy megköszönték, mint más rendes vándor.

— Kérdeztek

valamit?

— Csak

annyit mondtak, hogy a templomi anyakönyvet szeretnék látni.

— Az

anyakönyvem teljesen rendben van; semmi törvényellenes nincs benne ... — Kiderült az arca és megette a füstölt húst.

Mártonné ekkor már mérhetetlen szeretettel nézett az ő rózsaszínű, jóltáplált plébánosára, de eszébe jutott a beparfümözött kétszersült, s így magyarázkodott:

— Ebben

az évben minden erősebb szagot áraszt magából. Állandó forróság és állandó zivatar. Most is jön.

— Ej,

beszéljen csak ... — szólt a pap. — Szép idő volt, amikor hazajöttem és most szél kerekedik.

— No

nézze csak, milyen felhő húzódik nyugat felől.

A plébános gyorsan az ablakhoz lépett és kitekintett. Mérhetetlen sötétség sűrűsödött nyugaton, eltakarva! az utolsó csillagokat is az égen. A villám rettenetes mosolya elűzött minden kétkedést.

A pap idegesen húzódott hátra és keresztet vetett. — Becsukni az ablakot, becsukni! — kiáltotta.