Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Palotai Boris: Tátrai vihar
szokott vásárolni. Vera lehúnyja a szemét Jó lenne aludni. Otthon már alszik ilyenkor. Imádkozik apukáért, anyukáért, saját magáért, meg a jó emberekért, aztán már alig bírja mondani, hogy ámen, olyan álmos. Most a pirossapkásért is fog imádkozni. Vájjon hogy hívják? Biztos, valami szép neve van. Ágotha, vagy Melinda, valami ilyesmi. Szeretné megtudni, mert nem mondhatja az Istennek: óvd meg a pirossapkás lányt. — Anyu . . . anyu. Semmi válasz. Anya már alszik. Jaj. A Lujza nem alszik el soha, amíg ő el nem alszik. Ott ül az ágya szélén és fogja a kezét. Nem szeret egyedül lenni ilyen sötétben. Hol a villany? Végigtapogatja a falat. Visszakapja a kezét. A sima, olajfestékes fal olyan nedves hideg, mint anya keze. Hol a villany? Mintha vihar lenne odakinn. A fenyőfák megint olyan bolondul hajladoznak, talán attól félnek, hogy leüti a törzsüket valami. Ide-odavetik magukat, egész feketék, a földig hajolnak, igen, leér a koronájuk a földre és közben úgy zúgnak, úgy mormognak, de úgy . . . Jaj. Vera a földön terem, előretartott kézzel mászkál a sötétben. Hol van apa? Apa! A szél zúg, csörömpölve felesel az ablak, a folyosó végén egy ajtó becsapódik. Vera félreugrik. Hevesen kalapál a szíve, szólni szeretne, de nem tud, összeragadt a torka, a nyelve nem forog, kinyitja a száját, de hang nem jön belőle. Apa! Apuka! Visszakapja a kezét. Beütötte a kilincsbe, az csörren egyet. Visszatartja a lélekzetét. Most lenyomja óvatosan, lassan, lassan és már kint van a folyosón, a linóleumon topognak a talpai és siet a fal mellett, hoszszú hálóingében fut a kúrszalón felé, a világosság irányában. Apa! A villanykörték hirtelen elalszanak, egy pillanatra
