Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Tamás Lajos: Dóm. Káptalan. Mihály-torony

DÓM

Az eget kutatja karcsú tornya,

Csupa fennség, egymásba hajló gótívek. Körülötte változnak az emberek s a házak, Ö magában áll, csak hallgat, nem siet.

A vándor megcsodálja őt hosszan. Ámul a remek tetőn, kőkockás falán. Hajdan királyokat koronáztak benne. Azóta diadém a város homlokán.

Én minden nap elmegyek mellette. Láttam már napfényben, dörgő viharokban, Figyeltem, hogy a teste meg se moccan.

Szilárd, mint a hit, mely építette, Egymást tartja itt minden kis atom, — A városban ma is legnagyobb a dóm.

KÁPTALAN

Mese kanyarog, mint arany-fonál, Melynek a múltban veszik el vége S ha utána szaladsz, megtalálod Sok bölcs öreg fáradt kezébe.

Minden ház csöndes, a lépésednek Az utcán ezer visszhangja támad.

A galambok mellé őszhajú pap Szegődik szelíd utitársnak.

Ha megszúrnád a felhő testét, Itt hó esne, nem nyári zápor.

Itt lehajtod te is a fejed, Mert minden lépcső ima-zsámoly.