Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-04-01 / 4. szám - Karinthy Frigyes: Két látomás
Karinthy Frigyes: Két látomás kacagástól rengő ősz szakáll, e tátott száj, e harsogva kacagó torok fölött üresen, feketén, kilátva nevetnek a szemgödrök is ... Nincs e gödrökben, ami fájjon a fénytől: Homérosz vak és a vak fejből árad a homéroszi kacaj. Gyorsan a tanárra nézek és elkapom a szemem. A szürke szép gondolkodó szemek tűnődve bámulnak a kacagó torokba — és — ahogy bámulnak, mintha lassú párafelhő ereszkedne le rájuk. Elborúl a tekintet... és kétfelé fordulunk, mindketten restelve egymás előtt is a pogány kacagás viharában a részvét nyomorult, tehetetlen, béna és beteg könnyeit.II. Revolverdörrenés Az ablaktáblát betette, elzárta az ajtót. A két levelet odafektette az Íróasztalra, hogy szembetűnjön. Aztán hátradőlt a karszékben, behunyta a szemét. A ravaszt még levélírás előtt lehúzta a fegyveren — e bizonyosság nélkül le se tudta volna írni a határozott szavakat. Most csak fel kellett emelni, homlokához illeszteni. Mutatóujjával a ravaszon, amit enyhe mozdulattal le lehet csettinteni, nehány másodpercig várt még. Élvezte ezt a néhány másodpercet. Élvezte, mint a fogorvosi székben a napok óta nem alvó szenvedő, hogy most egy rántás — aztán nyugalom lesz és csend lesz, örök csend és mindennek vége... . És el fog hallgatni odabent az elviselhetetlen kattogás, a kibírhatatlan kintorna, ami három nap óta nem hallgatott el, a szavak kintornája... a szavaké, amiket az az asszony mondott, amik el nem hallgatnának, jól tudja már, ezer esztendeig se, ha életben maradna... S egyszerre eltűnik majd a mozgókép, az elviselhetetlenül berregő, visszatérő szalag, mindig ugyanaz... ahogy arra az emberre nézett, ami el nem múlhat többé az ő boldogtalan agyából csak úgy, ha szétloccsantja a tükröt, a tükröt ami nem akar mást visszaverni, csak ezt a képet...Milyen jó lesz... csend... csend... örökkévaló csend... ’ boldog Semmi... most... mingyárt... most... most. . . mo . . És a harmadik «most» szó közepén lágyan, bársonyosan megnyomta a ravaszt.És ekkor rettentő dörrenés következett. Úgy, ahogy várta — csak éppen erősebb volt, mintahogy számított rá. Még tudta, hogy azért oly rettentő erejű ez a hang, mert a koponya falai verik vissza belülről — és most a dörrenés után kellett volna a Nagy Csöndnek bekövetkeznie. Ehelyett Menydörgés szólalt meg a dörrenés nyomán — menydörgés mintha százezer ágyú szólalna vagy, lőporraktár rab-
