Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-04-01 / 4. szám - Zerdahelyi József: A násfa

Zerdahelyi József: A ndsfa

Alexander Willinger óvatosan nyúl hozzá és a keze alatt kisbontakozik a papírok közül egy régi ékszer. Csodálatos titka valamely évszázadok előtt élt ötvösmester fantáziájának. Ezüst Váza van, arany cirádák olvadnak rá és három drágakőbe fogódznak erős karmokkal. Egy-egy nagy mogyoró mindegyik kő. A középen smaragd zöldéi, alatta jobbról is balról is két brilliáns villog. Alexander Willinger keze megremeg. Belső tűz gyűl benne és a szeme homályosodik.

— Ez egy régi magyar ékszer, násfa — mondja, de aztán gondol valamit — lehet, hogy utánzat, meg kell nézni.

Hátra húzódik, az ötvösszemüvegért nyúl, felpattintja a villanylámpát, aztán alátartja a kezét. Soká nézi, forgatja és csak nem szűnik az izgalma. «Ez az» — gondolja — «ismerem, tudom a gazdáját is». Ö ne tudná ? Ismert ő mindent és mindenkit a régi világban. Ebből a tudásból él most is, mióta honfoglalás érte a koronázó várost. Az uj emberek ott nyüzsögnek a korzón, azokat nem ismeri, se az arcukat, se a szavukat. De minek is volna neki az. Nincsen azok között senki, aki megértené az ötvös ráncos homloka mögött vajúdó művészetet. Kinek kellene a föld egyetlen boglárja, ami ha megszületett, többé nem készül újra, mert az nem is lehet, hogy a belső forrongásból lett rajzok, és a vésőnek, a kalapácsnak apró tévesztései mégegyszer mutassák magukat. A kollektiv

Ízlés,

a sériás gyári munka, az kell az embereknek. Neki vevője három sem akad egy esztendőben, mégis abból él, hogy nyitástól zárásig dolgozik a régi mühelyasztal mellett. Magának dolgozik. Hozzátartozik az életéhez az aranyolvasztás gőze, a verőkalapács kopogása, a csodálatos mivü formák nyomán támadó melege a szivének, a lelkének. Ilyeneken járt az esze és mire megint a pulthoz állott, okosságra egyenesedett benne az izgalom. Még haza küldte az inast. Minek ide tanú, csak aztán szólt.

— Régi,

eredeti darab — mondta.

— Mit

adna érte ? — szóltak a fiatal uralt.

— Megvenném,

de mit kezdek vele... nincs ember, aki megfizesse a munkát, súlyra meg nem sokat ér... Eladnák az urak ?

— El.

Mit adna ?... Nekünk a pénz kell, a gyémántot hiába ennők meg.

Alexander Willinger sűrűn gondolkozott. Újra világosba tartotta, aztán kimondta:

— Tizennyolcezer

koronát megérne, de nincs annyi pénzem. Hol venném — ezt úgy mondta, hogy muszáj volt elhinni a szegényes ötvösmühely nagy pénztelenségét.

Még egy darabig váltogatták a szót, de, hogy nagyon eladó lehetett, végül is megegyeztek tizenkétezerbe. Négyezer korona előleget kibolhászott az öreg a zsebéből, fiókból, honnan, a többit majd holnap estefelé ilyenkor megfizeti.