Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-12-01 / 10. szám - Bibó Lajos: Pali bácsi fifikája
Bibő Lajos: Regény A lány minden szavára és minden mozdulatára ügyelt. Szándékosan játszotta a nagyvilági hölgyet. Tudta, hogy ezzel ingerli legjobban a férfit és az volt a célja, hogy legérzékenyebb pontján sebezze meg. A fiú egyelőre ügyet sem vetett kényeskedésére és szelíden mondta: — Ezek csak szavak, Erzsiké. A lány elbiggyesztette a száját: — Az illúziók rövid életűek. Jobb előre kiábrándulni, mint később. Különben is én mindent elkövettem, hogy megmentsem magamat. írtam. Feri el volt készülve erre a kijelentésre. — Irt Erzsiké, — mondta minden zavar nélkül, — csakhogy összecserélte az időrendet. Előbb kellett volna azt a levelet elküldenie. Előbb, nem azután, hogy ismét hazajött. — Nem a dátum a fontos, hanem a lényeg. — De itt igenis a dátumon fordul meg minden. — Tévedés. Maga tudta, hogy szerettem. — Valóban, azt hittem. Hiszen azért kértem meg a kezét, azért kértem, hogy legyen a feleségem. De maga a házasságot, a velem való házasságot csak utolsó szalmaszálnak tekintette. A lány nézte, nem vette le róla a tekintetét : — Akarja, hogy feleljek? — Igen. Kiváncsi vagyok. Erzsikén látszott, hogy küzd magával. Rövid ideig habozott, akkor megszólalt : — Külömben... — nézett maga elé a levegőbe, — jobb, ha nem beszélek. Még azt hihctné, hogy mentegetőzöm. Ferit elbággyasztotta az a hév, amivel a lány beszélt. A lány észrevette, hogy megejtette, de nem akarta, hogy idő előtt kiönthesse a szivét és vitte magával a kert utjain, szinte szaladt előtte. — Az a rózsatő — mutatott rá az egyik bokorra — az idén se akar kihajtani. Ki fogom ásatni Borcsa nénivel. Megvizsgálta a fákat is, arra is voll valami megjegyzése, hol ide, hol oda futott, közbe folyton beszélt, nehogy a másik valahogy szóhoz jusson, s amikor kifáradt, érezte, hogy kifogyott mindenből, visszafordult és kimentek megint a filagória elé. — Nem tartom fel tovább, — mondta, — látom, menni akar. Nem engedte, hogy a fiú tiltakozzék : — Sohse udvariaskodjék, — mosolygott, — valljuk be őszintén, hogy — felsültünk. Az igazán okos embereket arról lehet megismerni, hogy a legnehezebb helyzetekben is feltalálják magukat. Egyedül a történelmi pillanat az, amikor elveszítik a fejüket. Egyszeribe tehetetlenekké válnak és úgy viselkednek,
