Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-11-01 / 9. szám - Kritika - Féja Géza: Thomas Mann: Jákob
Kritika THOMAS MANN: JÁKOB Vitatkozni lehetne róla, hogy hol áll mp. Thomas Mann, a tíémet regény fejlődését tekintve. Úgy indult, mint tiszta epikus, a német polgárság nagy regényét irta meg s gondot fordított még arra is, hogy az eposz ősi vázát regényében bizonyos mértékben megőrizze. Azóta nagy utat tett meg, mégis úgy érezzük, hogy félig-meddig visszatért a tiszta epikai szellemhez, ószövetségi trilógiát tervez, amelynek első része a «Jákobban» meg is valósult, tehát elhagyta az aktualitások közeli és forró világát. Az emberiség folyamának végtelenségét látja, mint minden igazi epikus és nyugodtan visszatérhet porba múlt évezredekhez, hiszen végeredményben nem az a fontos, hogy milyen tájak s arcok néznek ebbe a folyamba, hanem önmaga, a folyás lénye, végzete, belső összetettsége. A tiszta epikus szellem vitte tehát Thomas Mannt az ószövetséghez. De ott él ebien a műben egy másik elem is, egy másik teremtő arc is. A regényhez előjátékot irt Thomas Mann, előszót, mely viszont az intellektus csodálatos utazása az emberiség és emberség legmélyebb rétegei felé. Az epikus filozófiát teremtelt, csillagrendszért, mely alatt nyugodtan, az örök rend ízével siethet tova a folyam. Thomas Mann óriási munkába vágta a fejszét: az egész szentirási monda- és legendavilágot (legalább is az utóbbi századok gondolkodása ilyenről beszélt) a modern intellektus mérlegére tette. Lefordította a modern intellektus nyelvére. A monda s legenda látszólagos homálya mögött rátapintott az ember belső fejlődésének évgyűrűjére. Intellektuális lehetőséget, s intellektuális polgárjogot szerzett a világ s az ember hivő és isteni magyarázatának. így azután regényének egész anyagát és szellemét kiemelte a «multidézés» többnyire unalmas légköréből s legmaibb problémáink rokonává, atyjává s nagy atyjává tette. Thomas Mann sokkal hatalmasabb jelentőséget adott az Ószövetségnek, mint azok, akik csupán vakon és siketen minden sorában hittek. Azok ugyanis csak a pillanatok tényében is egy bizonyos helyhez és időhöz függesztett valóságában hittek, ellenben Thomas Mann a fejlődő emberi lélek folytonos megismerését és kinyilatkoztatását látja benne. Az Ószövetség lényegében két messzire mulató emberi arcot ismer: a meg-: ismerőt, a gyűjtőt, csöndes és alázatos szivüt és a kinyilatr koztatót, a zengő lelket, a törvényhozót, a tüzeskezü és tüzeslelkü alkotót. Jákob az előbbi arc és életét itt kapjuk folyammá bontva, az első sortól az utolsóig tiszta ragyogásba^ az érett epikus tiszta hullámrendszerévé bontva.
