Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-03-01 / 3. szám - Kovács Endre: Keresztapám

Kovács Endre’. Keresztapám

pogatózva az életet. A bátortalanság félénkké és erőtlenné tesz. Egyezer ebédnél ülünk. A felnőttek a nagy asztalnál, én a sámedlim előtt. A levest meri ki keresztanyám. Forró, gőzölgő a leves. — Forró — mondom panaszkodva. — Köpj bele — vágja rá kapásból a keresztapám. S én, gyenge, akaratnélküli báb, egy borzasztó tirannus apró, zsenge rabszolgája, beleköpök a levesbe... Oh milyen sokatmondó kép ez nekem még ennyi idő múlva is... Vári ma meg akarja ismételni velem a régi jelenetet. Megint rám szól, egy kicsit erélytelenebb a hangja, a régi szigorúság is eltűnt már, de a cél ma is a régi: köpjek bele a levesbe... Hát nem teszem meg. A saját lábamon állok s nem hagyom befolyásolni magamat.Már

éreztem, hogy harcnak kell lennie közöttünk.

Vári pipára gyújtott és nagy kényelemmel, minden mondatát szinte aláhúzva az elmúlt időket elevenitgette. Elmondta, hogyan hagyott el bennünket egy napon az apám, hogyan menekült végső szükségben hozzá az anyám s hogyan nevelt bennünket ő, Vári, bennünket, gyerekeket s hogyan ápolgatta lassan kinövő szárnyainkat. Mindezt pedig úgy adta elő, hogy híven éreztesse a saját jószívűségét az apám könnyelműségével szemben.—

Bizony, rosszul gazdálkodott az apád. Eleve lehetetlenné tette, hogy valaha is összeszedhessétek magatokat... Minden bajt neki köszönhettek...

Valósággal örömét látszott lelni benne, hogy befeketíthette előttem az apámat. Kegyetlen, kemény szavakkal jellemezte őt, valósággal szadista élvezet buzogott benne, ahogy aprólékosan kitért az apám jellembeli hibáira s úgy belétemetkezett ennek ecsetelésébe, hogy nem volt képes felérzékelni, mennyire kár ma már minden kritikáért. Hiszen semmit sem tudtunk jóvátenni a múlt hibáiból ezen a kánikulai estén, mi ketten, szegény emberek, Vári az ő hetven évével a vállain és én megrozzant hitemmel, lecsökkent ambiciómmal.

Lassan, vonakodva kockáztattam egy megjegyzést.

— Nem tartom végzetes mulasztásnak, hogy annyi éven át nem tudtunk jómódra végződni... Engem a szegénység inkább stimulál, mint elkeserít... Érzem, hogy sokat kell dolgoznom, hogy előrejussak... Úgy látszik, külön nézeteket vallunk ebben a kérdésben...—

Fiam — mondotta lassan Vári — te még nagyon fiatal vagy, még ráérsz szerezni valamit. De ha az ember közeledik az öreg korhoz, akkor megérti, mire jó a fiatalkori szerzés... Látod, én is... Ha én nem szereztem volna azt a csekélységet, amim van, még meghalni sem tudnék nyugodtan... Pedig látod, maholnap ebek harmincadjára kerülök én is... Aztán ott van a kisfiam, mi lenne belőle enélkül...