Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-11-01 / 9. szám - Zerdahelyi József: Csalfa
Zerdahelyi József: Csalfa a kezébe vette, megcsillogtatta a borát és azt a veszett szemét. Mikor aztán beleértette a hegyes, piros nyelvét, ahogy kinyíltak az ajkai és beleengedte a sötét aranyra tükröző italt az utolsó cseppig, olyan fényesség áradt, akár >a menyországban és olyan forróság lihegett, mint a pokol legközepén. — Bort a bandának, — kiáltott Szentkereszty. Messze ültek a cigánytól, de a prímás akárhogyis odacsuszott feléjük valami nótaszekéren. A hegedűje ment elől, utána mindjárt a feje, azután a dereka. A lábát csak úgy húzta maga után a többi. A szeme kidülledt, ahogy a két ur minden kis mozdulását leste. De azok csak semmi olyat nem tetteik, amit szeretett volna. Szótlanul ültek az asztalnál. Tele voltak a menyecske szagával, meg a tokaji erejével. Most, hogy az egyik rácsapott az asztalára és bort rendelt a bandának, abban a szempillantásban rázugta a nagy bőgős a tusst. Dini megpróbálta vagy kétszer elindítani a beszédet, mert hát igy el nem ér a Csalfáig soha, de hiába. Mindig benne rekedt a kátyúban, mert hogy Szentkereszty csak nézett a levegőbe. Talán az özvegységét siratta vagy a Csalfára gondolt. Az Isten tudja. Vagy inkább az ördög — gondolta hozzá Dini. Valami van vele, az biztos. Volt is valami! De nem olyan ember ő, hogy elmondja, pedig ott motozott benne most is. Sokat megivotít életében, de nem volt annyi ital ezen a kerek földön, amitől kimondta volna, amit el akart rejteni. Bírta ! Pedig csúnyán meggyötörte az a valami. Asszony volt persze, vagy nem is asszony, lány. Élő, eleven. Olyan kutya édesség van benne, hogy az ákácvirág méze csak az inasa lehetne annak. Ép akkor reszketett, sirt a prímás vonóján: «Magas jegenyefán...» ennek is a legutolsó sora: «De én tihozzátok nem mehetek soha.» Szentkeresztynek vörösre verte a homlokát a harag. Kiegyenesedett, a szeme is vérbe borult, ahogy a bandára szólt. Nem is szó volt az, de valami borzalmas hangos hördülés : — Hallgass, ha kedves az életed. Ezt a nótát nem muzsikálod többet. A prímás hármat is cökölt ijedtében. Fel is > rúgott vagy két széket, de csak hajlongott és ragyogott a szeme. Merthogy már van kinek muzsikálni ! Attól kezdve úgy húzta, mintha angyal szállt volna a vonójába. A vendégek összenéztek. A gyávábbja már az ajtón is kívül volt. A többi mozgott a széken. Aztán egyenként elszállingózott az egész. Csak a «Rimaszombati Hírlap» szerkesztője maradt meg a másik sarokban. Neki hivatalból kellett itt maradnia. Riportanyagra várt.— Hozzatok bort — szólt Dini a pincérnek.
