Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-11-01 / 9. szám - Zerdahelyi József: Csalfa
Zerdahelyi József: Csalfa látszott mellette, olyan volt. De ,az fekete volt. — Az... — Mondta Dini és nagyot fújt, hogy idáig jutott —, no most csak egy hajszál és benne vagyunk, — gondolta magában. Szentkereszty felállott, kikiáltott az ajtón: — Pista te, nyergeltessj! — Aztán a sógorhoz fordult. Meg ne haragudj sógor a vendéglátáson, de mégis csak megnézem azt a malacot. Nyugtalanít a dolog. — Hát csak eregy, ne hagyd halomra dögölni azt a szép jószágot. Holnap úgy is erre visz az utam.II. A felemás fogat sebesen gördült ki a kapun és jókedvűen fordult az útba, mert hogy tudta a szürke is, a fekete is, hogy haza felé tartanak. — Zörgött a kis lengyelszekér rendesen a kemény gömöri országúton, csak a gazda hajtott másképen, mint ahogy szokott. Hol felvette a gyeplőt, kemény szárba, figurázta!'.a a lovait, hol meg cérnaszálon fogta. Nagyon jól érezte magát. Büszke volt, hogy nem hozta szóba a fekete csikót. Minek! Hadd lássa a sógor, hogy nem kell neki. Ha ug$ kitálalta volna a gondolatát, még a csillagos eget is elkérte volna érte. Kitelik tőle, van hozzá pofája. — Igaz, hogy az a ló nem bolondság. Olyan a hyaka, mint a hattyúé, mit tudna ő abból csinálni, ha a kezében van a gyeplő meg az ostor. — Az a szép száraz feje, az a nemes tekintete. Az egész ló együtt meg olyan, mint a rugón járó acél. Nincs ebben egy szikrányi hiba. Hol szerezhette a sógor? — No majd holnapig utánajárok. Pedig neki vette. Világéletében mindig csak sárga lova volt... Minek volna fekete? Biztos, hogy el akarja adni neki. Megállj sógor... Megbőjtöltetlek én azzal a csikóval, hogy kínálni fogod bagóért. Mit is csinálna vele? Össze se tudja fogni azokkal a sárga girhesekkel. — Egyesben meg csak nem jár? Ur ezt nem teheti, zsidónak való dolog. És hogy igy megjáratüa az eszét, nagy jókedvűen ölelte meg a feleségét s olyat csókolt a szájára, hogy a forróvérű asszony majd elszédült belé. 'Meg is szólította érte:— Mi lelte, hogy olyan jókedvű? Dini csak füttyentett egyet, de nem szólt egy szót sem. — Nem asszonynak való dolog. El találja locsogni.De mikor vacsorához ültek, már nem birt magával. Elmondta az egészet. A menyecske nem volt már fiatal, idestova az unokára vár, de, ahogy az uráról ráragadt a lelkesedés, előbb a csillogó szemére, aztán a nemes vonalú piros szájára, ahogy a gyöngyszemek, a fogai, kiragyogtak az ajkai közül, olyan szép volt, hogy fölgyuj tóttá volna az egész határt, ha kicsaphat belőle a láng. Mikor egy kicsit lecsöndesült a hangulat, megszólalt:
