Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-03-01 / 3. szám - Kovács Endre: Keresztapám

Kovács Endre : Keresztapám s a szemének régi szigorú tüze megdobogtatta bennem a szi­vet. Istenem, ezt az embert régtől fogva ismerem én, ez a ke­mény acélos nézés egymagában is elég ahhoz, hogy a félelem és riadtság érzését támassza fel bennem. Ez a szörnyű félelem, ez a bűnös, iszonyú rettegés végigkisértette egész gyermekko­romat, mint egy árnyék. Oh én nem követtem el soha haszon­­talanságokat, gyerekes csinyt vagy gazemberkedést, a kereszt­apám tekintete visszatartott ezektől. Hogy tudott nézni ez az ember, úristen, hogy még most is megborsőzik a hátam, ha rá visszagondolok, eh milyen sarokbaszoritott, bús gyermekko­rom volt nekem, csak most éreztem át igazán. Ránéztem Várira. Nevetnem kellett. Hova tűnt el belőle a gyűlöletes szigorúság? Tengerkék szemeiben szelidség csillo­gott. Hiába gondoltam vissza régi-régi gorombaságaira, melyekkel még akkor is engem büntetett, ha tüske ment a lábamba, nem tudtam felfedezni benne a zsarnokot. Nehézkedő menésében megbékülés volt s egész lénye gyermeki nyugodtságot árasztott. Nem akarom elhinni, hogy gyermekkorom Várija végleg eltűnt, átalakult volna... Tán csak álarc mögé bujtatta igazi lényét s az első alkalomkor újból megmutatja magát igazi valóságban. De milyen furcsa volt most erre gondolnom. Hiszen azóta én is nagy, meglett emberré nőttem, Vári meg nemhogy előre ment volna, de visszafejlődött... Vájjon mire volna jó ma már az ő szigorúsága?... Hetven éves volt, bár ez nem látszott meg rajta semmikép sem. Kipihent testében még összegyűlve ült az erő s jókedélyü is tudott lenni. Néha eljátszadozott a kisfiával s ilyenkor nem törődött a világgal, akár fel is fordulhatott miatta. Igen-igen lassan beszélt, jól megrágta a szavakat és jelen­tős tekintettel nézett a szemembe.Egy alkalommal sétánk közben megmutatta a házat, amely­ben születtem. Cserepes fedelű, újonnan renovált, szép nagy ház volt az. A tisztára söpört udvaron akácfák sorakoztak s egy-két diszes virág virított a kertben. Meglepett az a falusias egysze­rűség és tisztaság, de semmi különösebb mondanivalóm nem volt hozzá.— Itt születtél — mondotta Vári jelentős hangsúllyal. — Itt laktak anyádék öt évig ebben a házban. Még ma is itt lak­hatnátok... Ha az apádnak nem lettek volna állandóan bogarai — tette hozá némi elítélő hangsúllyal. De ti nem tudtatok se­hol megférni... Az apád, az okoskodott minduntalan. Hol a szomszédlakóval volt baja, hol a háziúrral, de mindenütt aka­dékoskodott... Ebben a házban is, az ereszt nem akarta meg­csináltatni. Inkább pörösködött. zA végin mégis rásózták a költ­ségeket ...— Pedig ha úgy itt maradtatok volna, ma minden más­kép lenne... — mondta még hozzá és rám meresztve a szemét

Next

/
Oldalképek
Tartalom