Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-10-01 / 8. szám - Darkó István: Utrakelt hajlék

Darkó István: Utrakelt hajlék

s ezen át csak egy pillanatig rémlett fel neki, mintha vaskapu dörrent volna a rozoga kis fakapu helyett, mintha az udvarnak más alakja lett volna és mintha verenda, még hozzá hosszú 'folyosóban végződő, színes üvegekkel tarkállő veranda ■nem is lett volna azelőtt.

Bálintot végigvitték vezetői a'foíyősőn.

— Mennyi szoba j - lelkendezett a sok ajtónak, amelyek egymásmelleit sorakoztak előtte. — fit minden gyereknek külön szobája lesz.

A két ember nagyon nevetett és szegény Bálint velük. Bebotorkáltak egy teremfajta, nagyobb szobába. Néhány férfi ült itt együtt, a háttérben nők lézengtek világos ruhákban. A sarokban emelvényen zongora állott. Előtte kopasz ember ült és szalmaszálon málnaszörpöt szívott.

Keserű, porral sűrített dohányfüst rágta a falakat és a mennyezetet. A rossz parketten karcolások nyomai látszottak, az ócska üveggyöngyökkel burkolt csillár bántóan sokszorozta a beléjerejtett villamoslámpák fényét.

Valaki rekedten nevetett. Egy női hang feketekávéi kért. Bálint ámulva nézett szét, de se az őrmestert, se a fiát nem látta sehol.

— Most a kertet nézem meg, — ezt próbálta mondani, de egyszerre virágosán látott maga körül és Hűli rázta megi. Tudta, hogyk lerészégedett és csúnya dolgOK tortéhlék vele;

Keresni kezte az őrmestert, hogy felelősségre vonja. Undor fogta el és futva ment ki az udvarra. Mit a friss levegő megcsapta és olyan fáradtság lepte el, mintha szurokba mártották volna és abban kellene mozognia.

Beült egy virágágy mellé, a falnak támasztotta a fejét és nyomban elaludt.

Sokáig aludhatott, mert ragyogó, kiáltó szép napsütésre ébredt. Megdörzsölte két maioKKái nemcsak a szemét, üe az egész arcát is. A meleg fény felé tartotta egy pillanatig a becsukottszemü arcát. Virágok között feküdt, a hosszú udvar legvégén, s az idegen környezetben először nem tudott tájékozódni. Odakapott a zsebeihez, mert arra emlékezett hirtelen, hogy valaki a zsebében kotorászott.

A pénzére gondolt, keresni kezdte, de nem találta sehol.

Végre megtalált egy ezer koronást. Hiába 'forgatta a zsebeit, több már nem volt. Ijedten ült fel, de nyomban megnyugodva arra emlékezett, hogy a többit átadta az őrmesternek. A zsebében bizonnyal senki sem turkált, csak álmodta az egészet.

Szégyenkezve, kábultan és lapulva sietett a kapuhoz. A nehéz vasajtót kitárta és kilépeti az utcára. „ ,